AZ ELEVEN FÖLD

Mezőgazdaság, élelmiszer és a közösségek újraépítése
Európa vidéki térségeiben

Írta: Jules Pretty

Pretty, Jules: The Living Land. Agriculture, Food and Community Regeneration in Rural Europe. London, 2001. Earthscan. 2. kiad.

Tartalomjegyzék

Betűszavak és rövidítések
Köszönet


1. Eleven föld a vidéki Európában

I. rész: A fenntartható mezőgazdaság
2. A halódó föld: a modern mezőgazdaság létjogosultsága
3. Fenntartható mezőgazdaság Európában

II. rész: A fenntartható élelmiszer termelési rendszerek felé
4. Az élelmiszer rendszer: éhség és bőség
5. Az élelmiszerhez hozzáadott érték a gazdák és a helyi közösségek számára

III. rész: A fenntartható vidéki közösségek felé
6. Haldokló vidéki közösségek: a vidék modernizációjának társadalmi költségei
7. Részvétel és partnerség a közösség újraépítése során

IV. rész: Változást hozni
8. Pénzügyi támogatás és új szakmapolitikák az eleven föld számára

Hivatkozások
Tárgymutató


Fenntartható mezőgazdaság Európában

Pretty, Jules: The Living Land. Agriculture, Food and Community Regeneration in Rural Europe. 3. fejezet. Earthscan. London – Sterling. 2001. 81- 122. o.

A talaj termékenysége és az egészség között szoros kapcsolat van…
Az emberek, az állatok és a növények egészsége egyetlen láthatatlan
egészet alkot: a talaj egészsége a talaj biológiai egyensúlyának
fenntartásán múlik…ennek az általunk már csaknem elfeledett
egészségnek kellene természetes állapotunknak lennie.
Eve Balfour: The Living Soil. 1943.

Mit jelent a fenntartható mezőgazdaság?

A fenntartható mezőgazdaság alapelvei

A 20. század második felében az élelmiszertermelés növelésének elsődleges eszközei a növényvédő szerek, a műtrágya és állati táplálék-kiegészítők, az energia, a traktorok és más gépek külső ráfordítása, bemenete (inputja) voltak. E külső ráfordítások, bár ingyenes, természetes szabályozási folyamatokat és erőforrásokat helyettesítettek, azokat csak még sebezhetőbbé tették. A növényvédő szerek váltották fel azokat a biológiai, kulturális és egyszerű módszereket, amelyek a kártevő rovarokat, a gyomokat és betegségeket szabályozták, a műtrágya szolgálta a szerves trágya, a komposzt, a nitrogén megkötő termények és termékeny talajok helyettesítését, míg a fosszilis energia a helyben fellelhető energiaforrásokat pótolta. Ami valaha értékes helyi erőforrás volt, túl gyakran hulladékká vált.

A fenntartható mezőgazdaság alapvető kihívása a rendelkezésre álló biofizikai és emberi erőforrások jobb kihasználása. Ezt a külső ráfordítások használatának minimalizálásával valamint a helyi és belső erőforrások újbóli, hatékonyabb előállításával valósíthatjuk meg. A fenntarthatóbb mezőgazdaság közös rendszerben lévő öt célt követ (Pretty, 1995 a,b), ezek:

  1. a természetes folyamatok, - a táperő ciklusok, nitrogénmegkötés, talaj regeneráció és a rovarkártevő-ragadozó kapcsolatok - teljes integrálása a mezőgazdasági termelési folyamatokba, ezzel a természeti tőke növelése mellett jövedelmező és hatékony élelmiszertermelést biztosítva,
  2. azon külső, nem megújuló ráfordítások használatának minimalizálása, amelyek a környezetet károsítják vagy ártalmasak a gazdálkodó, illetve a fogyasztó egészségére, a megtartott inputok célszerű, a költségek minimalizálására szolgáló használata mellett,
  3. a gazdálkodók és más vidéken élők teljes részvétele a problémák elemzésének, a technológia fejlesztésének, adaptációjának és kiterjesztésének összes folyamataiban, úgy, hogy mindez a helyi önfenntartás növekedéséhez és a társadalmi tőke gyarapodásához vezessen,
  4. a gazdálkodók tudásának és tapasztalatának nagyobb mérvű felhasználása a kutatási eredményekből származó új technológiákkal összekapcsolva, ide értve olyan innovatív megközelítéseket is, amelyeket a kutatók még nem egészen értenek, vagy a gazdák még nem fogadnak széles körben és végül
  5. a vadon élő természet, a víz, a táj és a vidék egyéb közjavai mennyiségének és minőségének gyarapítása.
Az erőforrásokat megőrző technológiák

A bizonyított és ígéretes erőforrás konzerváló és megújító, a kártevők, a táplálék, a talaj, a víz és az energia kezelését szolgáló technológiák egyre növekvő számával találkozunk (ld. 3. 1 tábla). Ezek számos különféle forrásból származnak: a hagyományos mezőgazdasági rendszerekből, úgy az organikus mezőgazdaság hosszú történetéből, mint a "preciziós" gazdálkodásra vonatkozó legújabb tapasztalatokból, valamint fejlődő és iparosodott országok gazdaságaiból egyaránt. E technológiák közül sok felbukkan olyan gazdaságokban, ahol már tettek lépéseket mind a költségek, mind a negatív irányú környezeti hatások csökkentésére. A külső inputokkal szemben a természetes folyamatoknak előnyt adnak, és a gazdaság egyik termékéből származó melléktermékek, avagy "hulladék" hangsúlyt kap, mivel könnyen egy másik folyamat inputjává válhat. Ily módon a gazdaságok hasznot hajtók maradnak, mialatt csökkentik a környezetre tett negatív hatásukat.

3.1 tábla Ígéretes és bevált erőforrás konzerváló és regeneráló technológiák az európai mezőgazdaság számára

Elsődlegesen rovar kártevők és gyomosodás kezelésére
  1. Rovarirtó, gombaölő és gyomirtó szerek csökkentett, kis adagolású használata.
  2. Rovarirtó és gombaölő szerek célzott, foltszerű permetezése.
  3. Természetes ellenségek kibocsátása – főképp az üvegházban nevelt termények esetében – mint pl. a fürkészdarázs (liszteskerontó fémfürkész) a liszteske (molytetű) fertőzés megállítására, avagy gombaparaziták (pl. verticillium) a levéltetű és a liszteske fertőzés esetében.
  4. Rovarpartok és virágos pufferek létesítése a szántóföldön, a ragadozók segítésére.
  5. Rotáció alkalmazása a gazdaságban a gyomszint alacsonyan tartására és a természetes termékenység visszaállítására.
  6. Természetvédelmi zónák permetezetlenül hagyása a madarak számára hasznos gyomok és rovarok életteréül.
  7. Bio-rovarirtó és bio-gombaölő szerek használata.
  8. Mechanikus gyomirtás.
  9. Rezisztens fajták és változatok használata.
  10. Rovar kártevők monitorozása azok azonosítására, az elterjedtség szintjének felbecsülésére a kezelést megelőzően (mint pl. ragasztós, szivattyús, csalétkes és feromoncsapdák).


Elsődlegesen a talaj és táplálék kezelésére
  1. Hüvelyesek és zöldtrágya vegyes rotációkban, mint pl. a legelőre vetett lóhere, vagy gabona alá vetett lóhere.
  2. Fű alávetése kukorica esetén a talajerózió megelőzésére, a nitrogénfölösleg felvételére és korai legeltetés a következő évben.
  3. Számítástechnikán és a globális pozíciós rendszereken alapuló célzott ráfordítások.
  4. Az istállótrágya és a szennyvíziszap újrafelhasználása.
  5. Mélyre elhelyezett és/vagy lassan ható műtrágya használata.
  6. Legelők altalajának védelme.


Elsődlegesen talaj és vízvédelemre
  1. Lejtőhöz igazodó művelés a talajvédelem céljára.
  2. Alacsony, zéró vagy forgatás nélküli szántás a talajvédelem céljára.
  3. Öntözés időzítése, a gazdaságon belüli víztartalékok létesítése.


Elsődlegesen az energia- és takarmánygazdálkodásra
  1. Fűz- és nyár energiaültetvények létesítése hosszú távú rotációban, amelyet a gazdaságon belül tüzelnek el hő és villanyáram nyerésére.
  2. A gépek rendszeres karbantartása, szervizelése.
  3. Az épületekben időzített kikapcsolású és energiahatékony villanykörték használata.
  4. Rotációs legeltetés a fű termelékenységének növelésére és a készen vásárolt takarmányszükséglet csökkentése.


E technológiák két fontos dolgot jelentenek. Takarékoskodnak a gazdaságban eleve jelen lévő erőforrásokkal, mint a táplálék, a ragadozók, a víz vagy a talaj. Továbbá olyan új elemeket is bevezetnek a gazdálkodásba, amelyek eme erőforráskészletekhez még hozzá is járulnak, mint pl. a nitrogén megkötő termények, vízháztartást javító struktúrák, vagy új ragadozók, és amelyek az erőforrások némelyikét, avagy akár valamennyit is kiválthatják. Legtöbbjük alacsony, avagy alacsonyabb mértékű külső ráfordítás használatának lehetőségét képviseli.

Az egyedi technológiák közül számos multifunkcionális. Ez azzal jár, hogy elfogadásuk és alkalmazásuk a gazdálkodási rendszer és a természeti tőke számos tekintetében egyidejű kedvező változásokat hoz majd. Pl. a sövények ösztönzik a vadon élő természetet és a ragadozókat, megtörik a szélrohamokat, s ezzel csökkentik a talajeróziót. A hüvelyeseknek a rotációba való bevezetése megköti a nitrogént, ugyanakkor a rovarkártevők behurcolását megtörő terményként is szolgálnak. A legelőkre vetett lóhere csökkenti a műtrágyára fordított összegeket és emeli a gyep emészthetőségét a szarvasmarhák számára. A lejtőn megtartott füves csíkok lassítják a felszíni vizek lefutását, serkentik annak a talajvízbe történő beszivárgását, és a csorda számára táplálékforrást is jelentenek. A fedőnövények megakadályozzák a talajeróziót és a kimosódást a kritikus időszakokban, azon kívül zöldtrágyaként be is szánthatóak. A zöldtrágyák használatba vétele nemcsak könnyen elérhető tápanyagforrást nyújt a növekvő termény számára, hanem növeli a talaj szerves anyag tartalmát és ennél fogva annak víz visszatartó képességét is, tovább csökkentve az eróziónak való kitettséget. A vizes legelőként kezelt alacsonyfekvésű füves területek, azon kívül, hogy a vadon élő természet számára is jótékony hatásúak, a bárányok számára is nyújtanak korai füvet.

A fenntartható mezőgazdaság egyik központi kérdése, az integráció elve a technológiák és gyakorlat számának növelésére, továbbá a közöttük lévő pozitív, megerősítő kapcsolatokra való koncentrálást foglalja magában. Ha a gazda olyan technológiát alkalmaz, mint pl. a nitrogént megkötő hüvelyesek vetése, és saját gazdasága rendszeréhez illeszti azt, és ha ez az output növekedéséhez, avagy a költségek csökkenéséhez vezet, ez a siker legerősebb bizonyítéka. Világosan látható, hogy az erőforrásokat védő és regeneráló technológiák egyre terjednek. Dániában kb. 150 gazdának van saját birtokán meteorológiai állomása, amely segít a burgonyabetegségek kitörésének előrejelzésében, ez pedig a gombaölő szerek használatának csökkentéséhez vezet. Így néhány termelő öt vagy annál is több héttel képes az első alkalmazást elhalasztani. Az Egyesült Királyságban kb. 150.000 hektár gabonát termelő gazdaságot térképeztek fel számítógép segítségével 1997-ben, ennek segítségével pontosabban tudták megcélozni az inputot és a rovarirtó szerek valamint a műtrágya bevitelét, csökkenteni. Ugyanitt az üvegházakban termelt termények kétharmadát természetes ragadozók használatával védik a rovar kártevőktől növényvédő szerek helyett. Franciaországban 700 gazdaság alkotja a nemzeti hálózatot, amely a "tartamos mezőgazdaságra" vonatkozó kutatásokat végez, és az eredményeket alkalmazza. A dél-németországi Baden-Württemberg tartományban 102.000 gazdaság használ fenntartható gyakorlatot és technológiákat, bár nem valamennyit képes integrálni a teljes gazdaság szintjén. A szerves forradalom a fogyasztóktól növekvő számban érkező kívánalmakkal folytatódik. Ma az EU-ban a teljesen organikus gazdálkodásra átállt gazdák száma kb. 50.000, beleértve 18.000 osztrák, 10.300 olasz és 6.000 német gazdaságot.

A fenntarthatósági osztalék – többet kevesebből

Ez a fejezet azt mutatja be, hogy az erőforrás takarékos technológiák és gyakorlat rendkívül jótékonyak lehetnek mind a gazda, mind a vidéki környezet számára. Pozitívan járulnak a természeti tőke gyarapodásához, akár visszajuttatva azt a degradáció előtti szintekre is, akár még tovább is javítva azt. Ugyanakkor a direkt költségek is csökkennek. Több származik kevesebb ráfordításból: több természeti tőke kevesebb külső inputból, gyarapodik a társadalmi tőke a gazdák és a vidéki közösségek bevonásával, több élelmiszer terem kevesebb fosszilis tüzelőanyagból származó bevitel mellett.

A gazdálkodási rendszereknek a fenntarthatóságra összpontosító újratervezésére a legjobb bizonyítékok Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országaiból származnak (Pretty, 1995a, Hinchcliffe et al, 1996, Pretty 1996b). Itt a fő törekvés arra irányul, hogy a megtermelt élelmiszer mennyiségét növeljék olyan térségekben, ahol a gazdálkodást még alig érintették meg a külső forrásokra támaszkodó technológiák modern csomagjai. Ezeken a földeken a regeneratív technológiákat alkalmazó gazdálkodó közösségek lényegesen fokozni tudták a mezőgazdasági hozamot, gyakran csak alacsony vagy zéró inputot használva. A magasabb input-output rendszereknél, mint ahol valaha az 1960-as és 1970-es évek Zöld Forradalma oly nagy hatással volt az élelmiszer outputra, különösen a rizs esetében a jelenlegi megtérülés a növényvédő szerek csökkentéséből származik. A sikerek legnagyobb részt közösség alapú tevékenységek, amelyek a gazdálkodási és egyéb helyi tevékenységi rendszerek teljes újratervezésével jártak, a gazdálkodók és a helyi társadalom teljes részvétele mellett.

A Nemzetközi Környezet és Fejlődés Intézet által jelenleg (63 projekt és program mentén) vizsgált 20 országban azt találjuk, hogy legalább 1,93 millió háztartás művelt több mint 4 millió hektárt erőforrás gazdaságos technológiák és gyakorlat segítségével (Pretty és Thompson, 1996). Nem annyira a számok az említésre méltóak – egy bizonyos szinten jelentősek, de a világ teljes mezőgazdaságával összevetve még mindig csekélyek –, hanem az, hogy mindez az utolsó 2-5 évben ment végbe. Továbbá a fejlesztések közül sok nehéz, távoli és erőforrásban szegény területen következett be, amelyekről általában azt tartották, hogy képtelenek élelmiszer többletet nyújtani. E kezdeményezések eredményei közül néhányat alább említünk.
  1. A dél-braziliai Paraná és Santa Catarina mintegy 223.000 gazdálkodója, akik zöldtrágyát, felülvetett hüvelyes terményeket és az állatállomány integrációját használták a kukorica és búza hozamok hektáronkénti kettőről három tonnára, illetve négyről öt tonnára növekedését tapasztalták.
  2. Guatemalában és Hondurasban mintegy 45.000 gazda használt regeneratív technológiákat, s ezzel megháromszorozták a kukorica hozamát hektáronkénti 2-2, 5 tonna eredményt érve el. Felföldi gazdaságaik diverzifikációját is elérték, s ezzel olyan helyi gazdasági növekedéshez járultak hozzá, amely serkentette a városokból visszavándorlást a vidékre.
  3. Dél- és Nyugat-India több mint 300.000 gazdálkodója, akik csak a természetes csapadékra hagyatkozva gazdálkodtak, és mostanra már egy sor víz- és talajgazdálkodási technológiát használnak, megháromszorozták a cirok és a köles hozamokat, vagyis hektáronként mintegy 2-2,5 tonnás növekedést értek el.
  4. Kenya-szerte mintegy 200.000 gazda – számos kormányzati és nem-kormányzati talaj- és vízvédő valamint fenntartható mezőgazdasági program részeként – több mint megkétszerezték kukoricahozamukat hektáronként 2, 5-3, 3 tonnára, továbbá lényegesen fejlesztették a zöldségtermesztést az aszályos évszakokban.
  5. Mexikóban 100.000 kávét termelő kisgazda fogadott el teljesen organikus módszereket, és ez által eddigi hozamaik felével megnövelték termésüket.
  6. Bangladesben, Kínában. Indiában, Indonéziában, Malaysiában, a Fülöp-szigeteken, Sri Lankában, Thaiföldön és Vietnámban mintegy 800.000 vizes területen rizst termelő gazda váltott a fenntartható mezőgazdaság módszereire, ahol gazdacsoportok folytattak tereptanulmányokat, s ezzel képessé váltak a rovarirtó szerek használatát csökkenteni, s egyidejűleg hozamaikat 8-12 %-kal növelni.
Sok kisebb nagyságrendű sikert is ismerünk. A Szub-Szahara-i afrikai országokban (mint pl. Burkina Faso, Etiópia, Szenegál, Uganda és Zambia) sok ezer közösségi szintű kezdeményezés indult, és ezek megmutatják, hogy ha a gazdákat bevonják a technológiai fejlesztésekbe, lényegesen növelni képesek a gazdálkodásból származó élelmiszer mennyiséget, anélkül, hogy a természeti tőkét csökkentenék. Ezeknek a sikereknek fontos közös jellemzőik vannak. Összekapcsolják az erőforrás takarékos technológiákat a csoportos vagy közösségi mezőgazdasági fejlesztési megközelítésekkel és a természeti tőkével való gazdálkodással. Feladataik középpontjába a részvételi megközelítést és gazda-központú tevékenységeket helyezték, s ezek a tevékenységek a helyi lakosok saját fogalmai között folynak. A programok nem használtak támogatásokat vagy "élelmiszert-munkáért" módszereket, hogy "megvásárolják" a helyiek részvételét, avagy hogy előválasztott technológiák alkalmazására serkentsék őket, ennél fogva nem valószínű, hogy a fejlesztések egyszerűen eltűnnek a program végén. A programok általában támogatták a nők aktív bevonását, lévén ők a kulcstermelők és a változás elősegítői. Ezen túl a mezőgazdasági termékekhez "hozzáadott értéket" is hangsúlyozták, az élelmiszer feldolgozást, a marketinget és egyéb, a földművelésen túli tevékenységeket. Ezáltal munkahelyeket teremtettek, lehetőség nyílt a jövedelemszerzésre és a fölösleg megtartására a vidéki gazdaságban.

A megnövelt hozamok csupán része a képnek

A fenti eredmények azt sugallják, hogy a fenntartható mezőgazdasági módszerek széleskörű elfogadása nagymértékben hat a legtöbb ország termelési kapacitására. Valóban, a jelenleg alacsony és közepes hozamokkal rendelkező országok – amelyekben a hozamok hektáronként 0,5 – 2 tonna között mozognak, és amelyek egyúttal a legszegényebbek is – legtöbbet az élelmiszertermelés terén nyernek a magas hozamokkal rendelkező országokhoz képest. A hozamokra vonatkozó adatok azonban csak részleges képet adnak a bekövetkezett, avagy várható fejleményekről a fenntartható mezőgazdaság és vidékfejlesztés terén. A fenntartható mezőgazdaság a gazdáknak ezen kívül stratégiáik változatossá tételének lehetőségét is kínálja. Ennélfogva a gabonatermesztés nem feltétlenül nő meg röviddel a fenntartható mezőgazdasági módszerek elfogadását követően, mivel számos gazda a megnövekedett hozamokra, más terményekre való átállással válaszolhat, s így csökkentheti a gabona termőterületét.

A lehetséges minták egyike a következő: hamarosan a fenntartható mezőgazdaságra való átállást követően a gazdák fellelkesednek a többlettermelés láttán, a következő évben mindenki annyival többet termel, hogy a helyi piaci árak lezuhannak vagy összeomlanak, így a termelőknek alacsonyabb a haszna. Az ezt követő évben a gazdák csökkentik a gabonatermesztés területét és más, új veteményeket választanak. Ezt a ciklust számos összefüggésben megfigyelték. Például Hondurasban a korábban csak kukoricát termelő gazdák jelenleg akár 25 fajtát is termelhetnek gazdaságonként, az indiai Gujaratban a gazdák a cirok és köles-alapú rendszerekből számos zöldségféle termesztése felé változtattak, Boliviában a felföldi burgonyatermesztést folytató gazdák csökkentették a táblaméreteket (akár 90 %-kal is), hogy megtakarítsanak a munkaerő költségekből, ugyanekkor változatlan mennyiségű élelmet termeltek. Kenyában számos gazda úgy tette változatosabbá a gazdaságát, hogy a gabona termőterületén nem sokat változtatott, miközben bevezette az édesburgonyát, a nyílgyökeret és a banánt, mint hagyományos főterményeket egyéb zöldségek termelése és gyümölcsfák gondozása mellett (Bunch és Lopez, 1996, Shah személyes közlése, Ruddell, 1997, World Neighbors 1996, Pretty 1997).

Mindezeken túl a hagyományos főtermények hozama is növelhető. Erre sok, az élelmiszerhiánnyal küzdő területekről származó bizonyítékunk van olyan országokból, mint Etiópia, Kenya, Uganda, Zimbabwe, Honduras és Guatemala, amelyek később élelmiszerfelesleggel rendelkező területekké váltak, mivel elfogadták a fenntartható mezőgazdaság gyakorlatát (Hincliffe et al 1996, Bunch és López, 1996). Világos, hogy az infrastruktúra, a piacok és a szakmapolitikai irányelvek terén hozott változtatások is fontosak lehetnek, de a fő szerepet mindebben a fenntartható mezőgazdaság játszotta. Amint azt később e fejezetben látni fogjuk, számos figyelemreméltó változás történt Európa és Észak-Amerika szerte, mert a gazdák megtették első lépéseiket a fenntartható mezőgazdaság felé. Ahogy a mezőgazdaság egyre inkább tudás-, irányítás- és munkaerő intenzívvé válik, úgy képesek a gazdák visszatérni saját hagyományos szerepükhöz, amidőn mind a társadalmi, mind a természeti tőkéhez hozzájárulnak.

A fenntarthatóság, mint vitatott fogalom

A fenntarthatóság olyan kifejezés, amely csak az utóbbi években vált általánosan használttá. Mióta a Brundtland Bizottság az 1980-as évek közepe és vége között feltette a térképre a fenntartható fejlődés gondolatát, annak több mint 100 különféle meghatározását hozták nyilvánosságra (WCED, 1997). Mindegyik más-más értékeket, prioritásokat és gyakorlatot hangsúlyoz. Világos, hogy józan ésszel senki sem helyezkedik szembe a gondolattal. De mit jelent az a gyakorlatban?

Sokaknak a fenntarthatóság a hosszú ideig változatlanul maradásra való képességet jelenti. Másoknak azt a kapacitást jelenti, amelynek segítségével bizonytalanság mellett is alkalmazkodhatunk, avagy visszaléphetünk a stresszek és sokkok elől. Vannak, akiknek természetvédelmi tevékenység mellett elért gazdasági növekedést jelent. Megint másoknak még mindig csak annyit, hogy a környezetet is számításba veszik, míg tovább haladnak a "business-as-usual" ösvényén. Segít-e a megfogalmazások bármelyike is a mezőgazdálkodás összefüggésében? Valamennyien tudjuk, hogy a fenntarthatóság valami jót képvisel, de pontosan micsodát? És ami még fontosabb, valóban hozzájárult-e a fenntartható mezőgazdaság a jobb mezőgazdasági gyakorlathoz, vagy ez csak egy túl könnyen elrabolható kifejezés? E kérdések körül éppen mostanában keletkezett eleven vita Európában.

A mezőgazdaság fenntarthatóbb formáinak széles köre bukkan fel és terjed szerte éppen jelenleg Európában és Észak-Amerikában. Különféle szakkifejezéseket használnak, mint például – különösebb sorrend nélkül – a gazdaság lehet: organikus, fenntartható, alternatív, integrált, regeneratív, alacsony külső bevitellel rendelkező, kiegyensúlyozott inputtal működő, "preciziós" gazdálkodás, célzott inputtal gazdálkodó, az inputtal bölcsen gazdálkodó, erőforrás-takarékos, biológiai, természetes, öko-mezőgazdasági, agrár-ökológiai, biodinamikus és permakulturális. E fogalmak közül néhánynak pontosan megállapított szabványa létezik, a legtöbbnek azonban nem. Néhány eljárás jelentősen hozzájárul a természeti tőke gyarapodásához, mások csak igen csekély mértékben.

A felmerülő probléma az, hogy bizonyos érdekcsoportok úgy foglalnak állást, hogy az általuk gyakorolt típus a fenntartható mezőgazdaság egyetlen formája. Néhányan úgy érvelnek például, hogy a "preciziós" gazdálkodás (használva a hozam feltérképezését és a ráfordítások célzott bevitelét) azért fenntartható, mivel hatékony és termelékeny (MF 1995, DowElanco 1994). Még olyan – csavaros logikával folytatott – érveléssel is találkozunk, hogy a magas kemikália bevitelt folytató mezőgazdaság a fenntartható, mert annak igen magas produktivitása megvédi a kezeletlen erdőket és természetes élőhelyeket az eke alá kerüléstől (Avery, 1995).

Az Egyesült Királyságban a legutóbbi években az integrált termény menedzsment (ICM) vált a brit mezőgazdaság népszerű fogalmává. Azonban az ICM is ugyanúgy vitatott fogalom (Pretty 1996, Redman 1995, Farmer 1995, Wise 1996, Leake 1996). Sokan úgy hiszik, nagy ígéret, hozzátéve, hogy további lépések is tehetők a fenntarthatóbb gazdálkodás felé. Mások azt állítják, hogy csupán retorika, semmi többet nem képvisel, mint a nagybirtokosok, szupermarketek és növényvédő szer vállalatok kísérletét arra, hogy cinikusan maguknak követeljék a magasan környezetkímélő címkét, mialatt jelentősen nem változtatnak a gazdálkodás gyakorlatán. A Minnesota Institute for Sustainable Agriculture CornerPost (Sarokoszlop) c. hírlevelében Tom King 1996-ban figyelmezetett arra, hogy
... a műholdas és számítógépes technológiára támaszkodó "preciziós" mezőgazdaságot mindenestül, biztosan az ipari mezőgazdaság paradigmájába lehet beskatulyázni. Valamennyi, az ezt megelőző ipari mezőgazdasági technológiához hasonlóan a "preciziós" mezőgazdaság is folytatni fogja a gazdák elidegenítését földjeiktől, az általuk megtermelt élelmiszertől és a közösségüktől.
Azonban arra is jó bizonyítékot találunk, amely megmutatja, hogy a "preciziós" mezőgazdaság lényegesen csökkenti a vegyszerhasználatot, ennélfogva képes hozzájárulni a természeti tőkéhez. Mindazonáltal vannak, akik azt állítják, hogy a "preciziós" mezőgazdaság egyenesen fokozott vegyszerhasználatot jelent. Világos azonban, hogy a fenti felsorolás a fenntarthatóbb mezőgazdaság csaknem valamennyi formáját tartalmazza. Persze nehéz megmondani, hogy az egyik mennyire fenntarthatóbb a másiknál, anélkül, hogy többet tudnánk a különleges helyi feltételekről és a használt technológiákról…

A fenntartható mezőgazdaságról szóló közös félreértések

A fenntartható és a regeneratív mezőgazdasággal kapcsolatban számos fontos félreértelmezés létezik (Pretty 1995a). A leginkább közismert az, hogy a fenntartható mezőgazdaság visszatérést jelent a primitív, alacsony szintű technológiák valamiféle formájához, a múltbéli, hagyományos gazdálkodási gyakorlathoz. Ez nem igaz. A fenntartható mezőgazdaság a kutatóktól, a gazdáktól vagy mindkettőjüktől származó legújabb innovációkat is magában foglalja. Ezek közül számos nagyon magas technológiát hordoz, mások olyan eljárásokat, amelyeket évezredek gyakorlata igazol. A fenntartható mezőgazdaság gazdaságilag és környezetileg életképes lehetőségeket képvisel a gazdák valamennyi típusa számára, tekintet nélkül a gazdaság elhelyezkedésére és a gazdák szakértelmére, ismereteire vagy személyes motivációjára.

Ugyancsak általában elterjedt félreértések vonatkoznak az organikus gazdálkodás pontos mibenlétére is. Az organikus mezőgazdaság akkor használ külső inputot, amikor az szükséges. Általánosságban véve először is arra törekszik, hogy a belső és biológiai ciklusokat használja fel, de külső bevitelt is hasznosít, ideértve a műtrágyát is (például foszfort kőzetfoszfátok formájában, vagy káliumot káliumszulfát formájában), továbbá természetes úton nyert rovarirtó szereket is, amikor az helyénvaló. A fenntartható mezőgazdaság számos célja szorosan összefügg az organikus termékek szabványaival. Azt is gyakran hangoztatják, hogy minden olyan gazdaság, amely csak alacsony, vagy alacsonyabb mennyiségű külső bevitelt alkalmaz, csupán alacsony hektárra számolt hozamot érhet el. Ismereteink szerint ez sem igaz. Sok, fenntartható mezőgazdasággal foglalkozó gazda bizonyítja, hogy terményhozamaik jobbak, vagy azonosak tudnak lenni hagyományosabban termelő szomszédaikéinál. A legtöbb gazdaság bizonyítja, hogy költségeik csökkenthetőek. A fejlődő országokban ez olyan közösségek gazdasági növekedéséhez járul hozzá új lehetőségekkel, amelyeknek nincs hozzáférésük külső erőforrásokhoz, vagy nem tudják megfizetni azokat. Az iparosodott világban ez azt jelenti, hogy a gazdák profitja megmarad, mialatt jobban hozzá járulnak a társadalmi és természeti tőkéhez. Így vagy úgy, mindez azt mutatja, hogy a fenntartható mezőgazdaság kompatibilis marad a kis- vagy nagygazdálkodással és sokféle különböző típusú technológiával.

A fenti félreértelmezéseket sehol sem állították erőteljesebben, mint a Barber Jelentésben, az angliai Royal Agricultural Society által támogatott és Sir Derek Barber által elnökölt, 1991-ben készült vizsgálat során. Ez a "bizottság" abban összegezte véleményét, hogy "a modern gazdálkodás bárminő kritikája minden alapot nélkülöz, és a közgondolkodást nagymértékben félrevezették… Az egyszerű, zöld, mezőgazdaság imázsa, annak kiagyalt, nem intenzív hozadékával semmiképp sem kompatibilis saját kitűzött céljával: a piacon elfoglalni kívánt versenyképes helyzettel". Barber és munkatársai nem is tévedhettek volna nagyobbat. Az egyik ok, hogy a bizottság 85 egyén és szervezet véleményét kérte ki, és ennek alapján állította, hogy: "a bizonyítékokat világosan megfogalmaztuk jelentésünkben, ezek pedig országunk legkiemelkedőbb szakmai autoritásaitól származnak". Pedig sem a környezetvédő, sem a közösségi, sem pedig a fogyasztóvédelmi csoportokkal nem rendeztek találkozót. Ezek a csoportok, számos gazdálkodókat tömörítő szervezettel egyetemben pedig azt mondanák, hogy a fenntartható mezőgazdaság versenyképesebb, a gazdákat módosabbá teszi, s egyidejűleg segít újraépíteni a természeti tőkét.

A napvilágra kerülő empirikus bizonyítékok talán még vitatottabbak az Egyesült Államokban. A hagyományos gazdák 82 %-a az USA-ban még mindig azt hiszi, hogy az alacsony inputtal működő gazdaság mindig alacsony outputtal jár, még akkor is, ha több tízezer, a fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazda bizonyítja évről évre, hogy ez nem igaz (Hewitt és Smith, 1995). Befolyásos politikusok folyamatosan megerősítik ezeket a hiedelmeket. 1991-ben az USA korábbi mezőgazdasági minisztere Earl Butz azt mondta:
Visszafordulhatunk az organikus mezőgazdaság felé ebben az országban, ha kell – úgy 75 évvel ezelőtt gazdálkodtunk így. Mégis, mielőtt ebbe az irányba fordulunk, valakinek fel kell vállalnia, hogy 50 millióan közülünk éhezni fognak. Egyszerűen nem tudunk – még a megélhetési szinten sem – 250 millió amerikait etetni vegyszerekből, antibiotikumokból és növekedési hormonokból álló hatalmas termelési input nélkül (idézi Schaller, 1993).
A mítosz-teremtőket erőteljesen támogatják Dennis Avery és munkatársai az indianapolisi Hudson Institute-ból. Az 1995-ben megjelent Saving the Planet with Pesticides and Plastic c. kötetben és az ezt követő publikációkban a szerzők az alacsony és a magas hozamú mezőgazdaság közötti különbségtételt szorgalmazzák (Avery, 1995, 1996). Gondolatmenetük szerint a magas hozamú mezőgazdaság a jó, mivel az kiváltja a terhelést a természetes területekről és a vadon élővilágról, jó, mivel képes etetni a földet, jó, mivel bármely, a környezetre tett negatív hatás bizonyítékai erősen el vannak túlozva. A magas hozamú mezőgazdaságot csak növényvédő szerek, műtrágyák és műanyagok nagymérvű bevitele tud fenntartani. Ennek ellentéteképpen az alacsony hozamú mezőgazdaság túl kevés inputtal működik és ezáltal fenyegetést jelent a világ élelmiszer-biztonságára (ld. a 3.1 szövegdobozt).

Mindezen állítások nem vesznek tudomást arról, hogy a fenntartható mezőgazdaság lehet magas hozamú a külső inputok alacsony szintje mellett. Ez nem légvár. Világszerte sok ezer gazdaságban ez már így működik. Az 1990-es években Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában az esőkben gazdag mezőgazdaságban dolgozó kb. 1,12 millió gazda, akik esetében a tipikus hozamok hektáronként csak 800-1500 kg között vannak a fenntartható mezőgazdasági módszerekkel több, mint megkétszerezték a hozamot. További 0,79 millió öntözéses rizstermelési rendszerekben dolgozó gazda növelte 8-12 %-kal hozamát, egyidejűleg lényegesen csökkentve a növényvédő szerek használatát.

3. 1 szövegdoboz: A mítosz-teremtők

Az azóta elhíresedett Knutson-tanulmány két különféle potenciális mezőgazdasági politika hatásait vizsgálta az Egyesült Államok számára: a növényvédő szerek teljes betiltásával illetve a növényvédő szerek és műtrágyák teljes betiltásával járókat. Több mint 140 mezőgazdasági szakértőt hívtak meg, hogy véleményezzék, hogyan hatnának az effajta megszorítások a hozamokra és a költségekre. A szerzők oda jutottak, hogy a "vegyszer nélkül" irányelv ugrásszerűen alacsonyabb hozamokhoz vezetne – akár 35-50 %-os csökkenéshez, amely magasabb terményárakkal, fokozottabb erózióval és a nemzetgazdaság szintjén magasabb inflációval párosulna. Kiemelték az élelmiszerárak inflációját: "a "vegyszer nélkül" irányelv mentén keletkező élelmiszerárak inflációja meghaladná az évenkénti 10 %-os emelkedést és akár a 14-15 %-os mértéket is elérhetné, amely az 1973-74. évi élelmiszer világkrízist jellemezte".

Sokan azonban megkérdőjelezték a használt módszereket és a lehetséges érdek összeütközéseket azon az alapon, hogy
  • nem reális valamennyi vegyszer teljes betiltása, mivel valószínűtlen a zéró-opciós irányelvek megjelenése valaha is,
  • a tanulmánynak nem sikerült számításba vennie az erőforrás takarékos technológiák potenciális és valódi gyarapodását, amelyek kiváltanák a műtrágyák és növényvédő szerek csökkentett használatát,
  • a tanulmánynak nem sikerült számításba vennie a gazdák, kutatók és az üzleti élet által indukált kutatás-fejlesztést.

Forrás: Knutson R.D. – Taylor, L.R. – Penson, J.B. – Smith, E.G.: Economic Impacts of Reduced Chemical Use. Knutson and Associates, College Station, Texas. 1990.

A fenntartható mezőgazdaság létező formái Európában

Alacsony intenzitású gazdálkodás és hagyományos rendszerek


A modern mezőgazdaságnak a könyv 2. fejezetében dokumentált térnyerése ellenére már több millió hektárnyi földön gazdálkodnak a környezet iránt érzékeny vagy pozitív módon Európa-szerte. Ezek a rendszerek arra törekednek, hogy ne károsítsák a környezetet. Ezen kívül más társadalmilag fontos módokon is hozzájárulnak a helyi közösségekhez és gazdaságokhoz. A legtöbbje viszonylag kevéssé intenzív, megváltoztatott vagy fejlesztett rendszer. Egy, kilenc ország alacsony intenzitású gazdaságairól nemrégen készült tanulmányban Eric Bignall és Davy McCracken számításai szerint 56 millió hektár mezőgazdasági terület jut ebbe a kategóriába, ez pedig a mezőgazdaságilag hasznosítható összes földterület hozzávetőleg 38 %-át képviseli (Bignall és McCraken, 1996, IEEP és WWF 1994, ld. 3.2 tábla). E földek nagy részét a modern gazdálkodási módszerek és a vidék elnéptelenedése fenyegetik (ld. a könyv 2. és 6. fejezetét).

Ezeken az élőhelyeken és ezekben a rendszerekben mind a termesztett termékek, mind a vadon élő természet változatosságát találjuk. A franciaországi nedves füves területek, különösen Camargue-ban és Normandiában fontosak a szarvasmarha, kecske és juh legeltetése számára, továbbá fontos élőhelyet nyújtanak a vadlovak, patások és sokféle madár számára. Kb. 1,5 millió hektárt soroltak fontos madárvédelmi területté (IBAs), amelyeket megéri az EU Madárvédelmi Direktivája keretében védeni. A szárazabb, föl nem tört füves területek, mint például a maquis és a garrigue 1,4-1,7 millió hektáros franciaországi területe, a nyugat-skóciai machair dűnés legelője és a 500.000 hektárnyi alföldi füves terület Magyarországon szintén értékes és nagyon változatos.

Dél-Európa magashegyi legelőit a csordák havasi legelőre vonulása és egyéb évszakos mozgásai jellemezik, és itt a legeltetés életbevágó, hogy a bozótosodást megelőzzék és fenntartsák a botanikai változatosságot – a mediterrán füves területek például akár 120-180 különféle növényfajt is nevelhetnek 100 négyzetméteren belül. Spanyolországban még mindig 10 millió, Görögországban pedig 5 millió hektár van alacsony intenzitású legeltetési rendszerekre fogva nagy magasságokban, itt néhány millió állat még mindig évente vándorol nyaranta. A spanyolországi, portugáliai, közép-itáliai és magyarországi erdős legelő rendszerek a csordákat állandóan fákkal elszórtan borított legelőkön tartják. Gyakran termesztenek egy kevés gabonát is, ezzel változatos, mozaikos tájat nyújtva. Spanyolországban az 5-10 millió hektárnyi dehesas és Portugáliában a 1,3 millió hektárnyi montados fajokban gazdag, parafával és magyal tölgyfával borított gazdag füves legelő, amelyen birka, sertés és szarvasmarha legel, figyelemreméltóan bőséges vadon élő természettel, köztük sok ritka, ma már veszélyeztetett madárfajjal. Olaszországban kb. 250.000 hektár hegyi legelő és bokros fás legelő áll a hagyományos Maremmana szarvasmarhafajta rendelkezésére.

A létfenntartó vagy részidős gazdálkodás valamint az integrált terménygazdálkodás és szarvasmarha tenyésztés hagyományos kevert rendszerei még mindig léteznek, a skóciai majorságot és a magyar tanyasi gazdálkodást is ideértve, utóbbi 2-25 hektár közti kicsiny, vegyes, gabonát, zöldséget termelő, szarvasmarhát és birkát tenyésztő, szőlővel és gyümölccsel is foglalkozó gazdaságokat jelent. Ide tartozna a közép- és észak-portugáliai minifundia, az olaszországi coltural promiscura, valamint az írországi alacsony intenzitású vegyes gazdaságok. A spanyol és portugál sztyeppeken található alacsony intenzitású aratható száraz földek szintén értékesek, beleértjük a portugáliai Alentejo 700.000 hektárát, valamint 4-9 millió hektárt Spanyolországban. A gabonahozam e rendszerekben ritkán haladja meg a hektáronkénti 800 kg-ot. Az állandó, és hagyományos kezelés alatt álló gyümölcs-, olajfa és szőlőültetvények, elsődlegesen 600.000 hektár Görögországban, 1 millió hektár Olaszországban, továbbá 2-3 millió hektár Spanyolországban és Portugáliában szintén változatos élőhelyeket kínálnak a vadon élő állatok számára. Az olajfaligetek fontos táplálékforrásul szolgálnak az áttelelő és a vándormadaraknak, ez nem jelent veszteséget a gazdáknak, mivel a madarak szüret után érkeznek. Ha azonban a ligeteket intenzifikálják, a számos mikro-élőhely és táplálékforrás eltűnik, s azok vesztenek jótékony hatásukból a madárélet számára.

3.2 tábla: A hagyományos és alacsony intenzitású mezőgazdasági rendszerek mérete és jellemzői hét európai országban

Ország alacsony intenzitású rendszerben művelt gazdaság (millió ha) alacsony intenzitású rendszer a megművelt mg.i terület százalékában példák az alacsony intenzitású rendszerekre
Franciaország 7.75 25 % vizes és száraz füves terület (pl. garrigue és maquis)
Görögország 5.6 61 % nomád legeltetési rendszer, olajfaligetek
Magyarország 1.5 22 % hagyományos füves területek, vegyes tanyasi gazdaságok
Írország 2.0 31 % hagyományos vegyes gazdaságok
Olaszország 7.1 14 % hegyi és dombos legelők, hagyományos olajfaligetek, alföldi sztyeppek, bokorerdős legeltetés, hagyományos szántóföldi művelés
Lengyelország 2.74 60 % hagyományos vegyes gazdálkodás
Portugália 2.74 35 % Sztyeppeken alacsony intenzitású gabonatermelés, montado típusú fakitermelés, marhalegeltetés, juh és kecske legeltetés a hegyekben
Spanyolország 25.0 82 % Dehesa típusú füves területek és nyitott erdők, szántóföldi művelés száraz földeken, olajafaligetek, extenzív legeltetés
Egyesült Királyság 2.0 11 % felföldi alacsony intenzitású füves területek és mocsarak, folyómenti füves területek, lápok és dünék
Összes 56.4 38 %

Forrás:Bignall, E.M. – McCracken, D.I. (1996): Low intensity farming systems in the conservation of the countryside. – Journal of Applied Ecology. Nr 33. 416-424. o. IEEP – WWF. - (1994): The nature of farming: low intensity systems in nine European countries. IEEP – WWF. London – Geneva.

Organikus gazdálkodás

Az organikus gazdálkodás célja, hogy integrált, emberi, környezetileg és gazdaságilag fenntartható mezőgazdasági rendszereket teremtsen. E gazdálkodás során maximálisan támaszkodnak az önszabályozó agro-ökológiai rendszerekre, a helyi, vagy a gazdaságon belül nyerhető megújuló erőforrásokra, valamint az ökológiai és biológiai folyamatok irányítására. A külső – akár szerves akár szervetlen – inputok használatát a lehető legkisebbre csökkentik. Néhány országban az organikus mezőgazdaságot nevezik ökológiai avagy a biológiai mezőgazdaságnak.

Az 'organikus' kifejezést, ahogy Nic Lampkin, a Welsh Institute of Rural Studies munkatársa megfogalmazta "legjobb, ha nem a felhasznált input típusára értjük, hanem az organizmusként felfogott gazdaság koncepciójára, ahol az alkotórészek – a talajban lévő ásványi és szerves anyagok, a mikroorganizmusok, a rovarok, növények, állatok és emberek – interakcióba lépnek, hogy összetartozó és állandó egészet alkossanak" (Lampkin, 1996). Ami jelenleg az organikus gazdálkodást a fenntartható mezőgazdaság más formáitól megkülönbözteti, az a védjegyek megszerzésének, a szabványok teljesítésének törvényes és önkéntes folyamata, mint például az EK Register of Organic Food Standards (UKROFS) és az Európai Közösség 2029/91-es szabályozása alatti szabványok.

Nyugat-Európában a jelen években az organikus mezőgazdaság drámai növekedését látjuk. A méretek tízszeresre növekedtek: az 1985. évi 120.000 hektárról 1.2 millió hektárra 1996-ig (Lampkin 1996). Csaknem 50.000 gazda kötelezte el magát a bizonyítvánnyal tanúsított organikus gazdálkodás mellett (ld. 3.3 tábla). A legnagyobb növekedést Ausztriában látjuk (a gazdaságok száma 500-ról 18.000-ra nőtt), továbbá Németországban (1597-ről 6.068-ra nőtt a gazdaságok száma), Olaszországban 600-ról 10.300-ra nőtt a számuk, és Svédországban (150 gazdaság helyett 3.000-et látunk már). Ausztriában jelenleg 250.000 hektáron folyik organikus gazdálkodás, ez az összes megművelt terület 7 %-át jelenti. Az Egyesült Királyságban a kormány 4.060 gazdaság esetén tanúsította az organikus gazdálkodást, ezek azonban összesen 450.000 hektárt művelnek.

3.3 tábla: az organikus gazdaságok száma az Európai Közösségben

országok igazolt gazdaságok száma organikus vagy konverzió alatt álló földterület 1996-ban hektárban
Ausztria 18.000 252.000
Belgium 200 5.000
Dánia 1.200 42.180
Finnország 2.780 44.730
Franciaország 3.700 97.000
Németország 6.068 310.480
Görögország 1.000 4.5000
Írország 300 7.000
Olaszország 10.300 202.210
Luxemburg 21 625
Hollandia 590 12.240
Portugália 325 10.190
Spanyolország 1.200 28.130
Svédország 3.000 105.000
Egyesült Királyság 820 47.900
EU összes 49.504 1.169.185

Megjegyzés: ezek a számok folyamatosan változnak, éspedig nem mindig csak fölfelé. Ausztriában pl. 1995-96 között sok gazda vonult vissza az organikus gazdálkodásból és kezdett alternatív agro-ökológiai programokba, amelyek kívánalmai kevésbé voltak feszesek, mint az organikus gazdálkodásé. Azonban Nic Lampkins 1997. évi, az EU-ban és Közép-Európában található mind igazolt, mind átállás alatt lévő organikus gazdaságok számára vonatkozó becslésében 1,8 millió hektáron több mint 60.000 gazdaságot talált /Welsh Institute for Rural Studies, www.baer.ac.uk).

Az organikus termelés leggyorsabban Ausztriában nőtt. Ennek fő oka a nemzeti ágazati politikákból és általában a közszférából származó nagyarányú ráfordítások és támogatások. A fősodorba az organikus mezőgazdaság került, az organikus termékeket többé már nem felárral adják, hanem bárki számára hozzáférhetőek. Vannak olyan helyiségek, ahol egész falvak álltak át teljesen az organikus gazdálkodásra, a közvetlen piacra jutáshoz a dobozolási rendszert követve (ld. 5. fejezet). A munkaerő felhasználás az organikus gazdaságokban 10-50 %-kal nagyobb, ennélfogva ez a fajta mezőgazdaság segít a közösségek gazdasági életképességét megtartani. Finnország az a másik ország, amelyben az organikus gazdálkodás nagyon gyors növekedését tapasztalhatni, az 1990. évi kevesebb, mint 7.000 hektárról hat év alatt 2.800 gazdaságban több mint 44.000 hektárra nőtt az a terület, ahol így termelnek. Ugyancsak 1996-ban az aláírt megállapodások már azt mutatják, hogy a teljes terület elérte a 100.000 hektárt is. Mivel a finn kormány 1990-ben műtrágyaadót vezetett be, a nitrogén felhasználás 15 %-kal, a kálium 10 %-kal és a foszfor is 10 %-kal esett vissza (Brueninghaus, 1996).

A pozitív társadalompolitikák szerepe az organikus mezőgazdaság felé vezető átmenet számára életfontosságú volt. Az organikus mezőgazdaság szószólói már régen amellett érveltek, hogy ők számottevő köztámogatást érdemelnek a konverzió vagy az átmenet költségeinek kompenzálására. Ehhez járul még, hogy az organikus mezőgazdaság sok olyan környezeti és társadalmi költséget "megfizet", amelyet a 'modern' mezőgazdaság aktívan externalizál (és ilyenformán más emberekre, avagy más gazdasági szektorokra hárít tovább). Az Egyesült Királyságban 1997. évre történt kifizetések nevetséges nagyságrendűek voltak a más EU országban kínáltakhoz képest. Ironikus, hogy az organikus élelmiszerek iránt Nagy-Britanniában megnyilvánuló kereslet meghaladja a belföldi kínálatot – az EK-ban elfogyasztott organikus élelmiszerek háromnegyedét importálják oda.

A 2078/92. sz. EK szabályozás keretében Ausztria évente hektáronként 335 ECU-t kínál gabonarendszerek organikus gazdálkodásra való átállásához, ehhez hasonlíthatjuk a finnországi 365 ECU-t, a hollandiai 235 ECU-t, az írországi 275 ECU-t, és az összes további európai ország 120-180 ECU közti kompenzációját, kivéve az EK-t, mivel ez 1997-ben 82 ECU-t adott ugyanezért. A zöldségtermesztés konverziójánál még nagyobbak a különbségek, mivel Finnország és Hollandia több mint 500 ECU-t kínál hektáronként, Ausztria 450-et, Görögország, Belgium és Írország 300-370 között, Spanyolország, Franciaország, Olaszország és Portugália 210-250 között, a többi ország 200 alatt, egyedül az EK fizet 100 ECU alatt ugyanezért.

Ha organikus gazdálkodásról van szó, egy másik mítoszt is ki kell kezdenünk: nem minden esetben jelent alacsonyabb hozamokat. Az Institute of Grassland and Environmental Research-nek az organikus tejtermeléssel kapcsolatos nem régen készült tanulmánya azt találta, hogy az átállás első évében a fűhozam 15 %-kal esik vissza, de visszatért a konverzió előtti hozamokra, (hektáronkénti 8 tonna szárazanyag), miután herét is alkalmaztak. Átlagos tejhozamokat értek el, a koncentrátum használat 15 %-os csökkentése ellenére (IGER, 1996). Norvégiában az organikus tejtermelés alacsonyabb költséggel jár, így nagyobb a megtakarítás (Rosvold et al, 1996). Sok egyéni gazda tanúsíthatja ezeket a bizonyítékokat. Azt állítják, hogy ámbár a hozamok visszaesnek az átállás évében, később visszatérnek.

Integrált gazdálkodási rendszerek

Az integrált gazdálkodási rendszerek az utóbbi években a gazdálkodás újabb környezetbarát megközelítéseként jelentek meg. Megint csak, a hangsúly a technológiák olyan integrálásán van, hogy teljes gazdaságok számára a telephely adottságaira szóló menedzsment rendszereket nyújthassanak; a tervezéshez magasabb menedzsment és információ inputot alkalmazva, célokat tűzve ki és az előrehaladást figyelemmel kísérve. Fontos történeti, pénzügyi és szakmapolitikai okai vannak annak, hogy miért tette meg viszonylag még mindig kevés gazda az ugrást a 'modern', nagymérvű inputtal jellemezhető gazdálkodástól az organikus mezőgazdaságig. Azonban egyetlen kicsiny lépést megtenni mindenki számára lehetséges, amelyet elméletileg másik lépés is követhet. Az integrált gazdálkodás annak számos különféle megjelenésében egyaránt a fenntarthatóság felé tett lépést vagy lépéseket képvisel.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a gazdák csökkenthetik a ráfordításokat az integrált terménymenedzsment (ICM) avagy az integrált gazdálkodási rendszerek technológiáinak elfogadásával, anélkül, hogy profit veszteségük származna abból. E lefaragások közül sok egészen számottevő, más esetekben azonban csak csekély mértékű. Valamennyi hozzájárul azonban a természeti tőkéhez. Nehéz általánosítani az inputok és outputok alakulása terén, mivel sok függ a különleges helyi feltételektől. Régebben gyakran gondolták úgy, hogy a fenntarthatóbb mezőgazdaság – akár organikus, akár integrált – a termény- és élőállat hozamok, valamint a gazdasági megtérülés lényeges csökkenésével jár együtt (Pretty – Howes, 1993). Azonban ez az általánosítás többé már nem állja meg a helyét.

Nyilvánvaló, hogy a gazdák kisebb mértékben csökkenthetik az inputot anélkül, hogy a bruttó haszonkulcsra az negatív hatással lenne. A célokra jobban összpontosító és pontosabb módszerek elfogadásával kevesebb a veszteség, ezzel pedig a környezet nyer. Kezdetben csökkenhetnek a hozamok, de idővel majd emelkedni fognak. A gazdák ekkor majd a bevitel nagyobb mérvű, (akár 20-50 %-os) csökkentésébe is foghatnak, ha a külső inputot már bizonyos regenerativ technológiákkal ki váltották, mint például a zöldtrágya alkalmazása a műtrágya helyett, vagy ragadozók a rovarirtó szerek helyett. Végül pedig, a gazdák képesek lesznek egyes külső inputokat idővel teljesen kiváltani, amikor már beletanultak az új típusú gazdálkodásba, amelyet új célok és technológiák jellemeznek. Ha azonban túl sok változtatás történik túl gyorsan – például mielőtt a természeti tőke a talajban újraépül, avagy a ragadozók alkalmazása céljából bogárpartokat létesítettek volna – az integrált gazdálkodás alacsonyabb hozamokat és alacsonyabb bruttó haszonkulcsokat eredményezhet.

Az 1980-as évek közepe óta Európa és Észak-Amerika szerte egy sor kísérleteken alapuló tanulmány bizonyította, hogy a fenntarthatóbb mezőgazdaság elfogadásával milyen osztalékot lehet nyerni. E tanulmányok közül a legjelentősebbek Németországban, Hollandiában. Franciaországban, Svájcban, az Egyesült Királyságban és az USÁ-ban készültek. A 3.1 ábra foglalja össze a tanulmányok összegezésével kapott eredményeket. Az ábra feltérképezi a hozamok változásait és a bruttó haszonkulcs alakulását a fenntartható mezőgazdasági technológiákra való átállást követően. Az ábra négy lehetséges utat követ a 100:100 %-os kiindulási ponttól:

3.1 ábra: Az átmenet útjai a fenntartható mezőgazdaság felé Európában és Észak-Amerikában – változó hozamok a változó bruttó haszonkulcs arányában

Hozamok: fenntartható/szokványos Bruttó haszonkulcs: fenntartható/szokványos
Hollandia 100 106,5
Németország RME 83 92
Németország Lautenbach 99 104
Franciaország- La F-Vidane 90 109
Franciaország – BSH 81 132
Svájc 95 117
USA felső 25% 100 116
USA összes 90 105
EK LIFE 89 106
EK LEAF 97 105
EK B-Barns 101 157
EK Boxworth 85 99
EK Link 100 100

Bruttó haszonkulcs: fenntartható/szokványos (%)



Hozamok: fenntartható/szokványos (%)
  1. Jobb felső szektor: itt mind a hozamok, mind a bruttó haszonkulcs nő a fenntartható mezőgazdasággal
  2. Bal felső szektor: itt a hozamok csökkennek, de a bruttó haszonkulcs még magasabb
  3. Bal alsó szektor: itt mind a hozamok, mind a haszonkulcs esik,
  4. Jobb alsó szektor: itt a bruttó haszonkulcs esik, de a hozamok nőnek.
Az egyéni gazdák számára a kívánatos eredmény nyilvánvalóan bárhol, a 100 %-os bruttó haszonkulcs fölött helyezkedik el. A fenntartható mezőgazdaság ellenzői (az alacsony bevitelt alacsony hozammal azonosító lobby) felteszik, hogy a fenntartható mezőgazdaság valamennyi vállfaja a bal alsó szektorba kerül. A jobb alsó szektorba kerülni nem valószínű, mivel ez a gazdák számára ésszerűtlen volna. Az ábra megmutatja, hogy az empirikus adatok java a jobb felső szektorba került – ahol a hozamok kissé csökkennek, de a gazdasági hozadék növekedik, amely főleg a ráfordítási költségek erőteljes lezuhanásának köszönhető. Vannak azonban olyan esetek is, amikor a költségcsökkentés túl nagy a rendszeren belül ahhoz, hogy nagyobb hasznot eredményezzen, amint azt a Németországban és a EK-ban (Boxworth-ben) folyó kutatások mutatják.

3.2. ábra: Az átmenet útjai a fenntartható mezőgazdasági rendszerek felé Európában és Észak-Amerikában – változó hozamok a változó rovarirtó szer és műtrágya használat arányában
A használt input: fenntartható/szokványos (%)



Hozamok: fenntartható/szokványos (%)


A 3.2 ábra ugyanezeket a hozamváltozásokat a rovarirtó szer és műtrágya használat változásának arányára vetítve mutatja. Ez alkalommal a preferált szektorok változnak:
  1. A jobb felső szektor: itt a hozamok növekednek a rovarirtó szer és műtrágya használatának növelésével – ezt az utat követte a modern mezőgazdaság a 20. század folyamán,
  2. Bal felső szektor: itt a hozamok csökkennek, de a ráfordítás növekszik – ez az út a gazdák számára pazarló és gazdaságtalan,
  3. Bal alsó szektor: itt mind a hozamok, mind a bevitel csökken – ez akkor jó a gazdáknak, ha a költségcsökkenés meghaladja az elvesztett termelékenységet,
  4. Jobb alsó szektor: itt a hozamok nőnek a bevitel egyidejű csökkenésével: – valamennyiünk számára ez a kívánatos út.
Amint az ábra mutatja, a legtöbb átmeneti helyzet a bal alsó szektorban jelenik meg, ahol a hozamok és a bevitel egyaránt csökken. E tanulmányok feltárják, hogy csaknem minden táblán a növényvédő szerek használatának csökkentésére nagyobb lehetőség mutatkozik, mint a műtrágya csökkentésére. A kutatás azt is megmutatja, hogy a rovarirtó szereket könnyebben lehet csökkenteni, mint az egyéb növényvédő és gombaölő szereket az átmenet korai szakaszában (az ábra ezt nem mutatja, mivel valamennyi növényvédő szert kumuláltan tüntetjük föl). A Lautenbach-féle kísérletben például a rovarirtó szer használat 12 év alatt 83 %-kal csökkent, a gombaölő szereké 50 %-kal, az egyéb növényvédő szereké pedig 28 %-kal, tehát a teljes csökkentés 33 %-os (El Titi, 1992).

Azt is fontos megjegyeznünk, hogy az országok közötti különbségek valószínűleg nem szignifikánsak. A fenntartható mezőgazdasági technológiák fejlesztésével és innovációjával töltött idő fontosabb, mint a térbeni tényezők. A korai szakaszban a gazdák a hulladékon is képesek megtakarítani. A nagy osztalékok azonban a regeneratív technológiák elfogadásával és végül is a gazdaság átfogó újratervezésével járnak együtt (lásd: Három lépés a fenntarthatóság felé, e fejezetben). Az EK-ban például általánosságban kevesebb kutatás folyt, és kevesebb gazda vett részt a fenntartható mezőgazdálkodási kísérletekben. Mindazonáltal, az empirikus bizonyítékok kritikusnak bizonyulnak a fenntartható mezőgazdaság felé vezető átmenetre ösztönzés terén. Long Ashton-ben, a LIFE projekt során továbbá a skót agrárkollegák, valamint egy sor angol agrárkollega által végzett kutatás során, a Boxworth projektből, a Boarded and Bundish Hall gazdaságokból, Rothamstedből és legújabban a gazdák LEAF hálózatából származó eredmények azt mutatják, hogy a mezőgazdaság nagyobb mérvű fenntarthatóságát eredményezi a bevitel lényeges csökkentése a bruttó haszonkulcs megtartása, vagy akár növelése mellett. A legnagyobb változások – 20-50 % közötti csökkentés is lehetséges - a rovarirtó szerek használata terén voltak tapasztalhatóak. A műtrágya használatot illetően is mutatkozik manőverezésre tér – az eddig lehetséges csökkentés mértéke, amelyet a haszonkulcs változatlanul hagyása mellett értek el jelenleg 15-30 % közötti nagyságrendet mutat (Jordan és Hutcheon, 1994; Jordan et al, 1993; Ogilvy et al, 1995; Rew és Cussans, 1995).

Fontos megjegyezni, hogy ezek az eredmények még nem képviselik a végső lehetőségeket. Máshonnan származó bizonyítékok azt mutatják, hogy hosszú időt át lehetséges folyamatos javulás. Kezdjük azzal, hogy a gazdáknak nyilván fizetniök kell az információért, a szolgáltatásokért és az integrált és preciziós gazdálkodási technológiákért. A pénzt azonban jószerivel helyben fizetik ki az ismeretekért és a menedzsment készségekért. Idővel a gazdák egyre inkább felveszik azt a szerepet, hogy maguk gondoskodjanak a szolgáltatásokról, amint fejlődnek. A tanulás elterjedésével a gazdák egyre több értéket tarthatnak meg maguknak.

E változásokat olyan gazdák idézik elő, akiket csaknem kizárólag a "modern" és magas inputtal dolgozó gazdálkodás számára fejlesztett kutatások, oktatás, falugazdász-hálózat és input-ellátó rendszerek támogatnak. Kevés választásuk nyílik az alternatív, működtethető technológiákra, ezért az átmeneti és a tanulási költségek magasak. Azok a gazdaságban folyó biológiai folyamatok, amelyek a fenntartható mezőgazdaságot produktívvá teszik szintén, megkívánják a meghonosításukhoz szükséges időt, ide értve a lepusztult természetes pufferzónák újra létesítését a ragadozó fajok és az életterük számára szükséges vadon termő növények számára, ide értve a tápanyagszint növelését, mikrokörnyezet kialakítását és a közöttük lévő pozitív interakciók kihasználását, valamint a sövények és fasorok létesítését. Ezeket a magasabb és változó tőke-beruházási költségeket el kell szenvedni, mielőtt a hozamok növekednének. A példák között szerepel a faültetéshez és sövénytelepítéshez használt munkaerő, a rovar kártevők és a ragadozók monitoringja és kezelése, a háztáji bekerített legelő számára kerítés építése, és az új technológiák beszerzése, például trágyatárolók, vagy globális helyzetmegfigyelő rendszer (GPS) a kombájnok számára.

Az empirikus eredmények azt mondják nekünk, hogy a teljesítmény időben nő. 44, a németországi Baden-Württemburgben működő organikus gazdaságból származó figyelemreméltó adatok mutatták meg, hogy a búza, a zab és a rozs hozamok az átállást követő 17 éven át folyamatos növekedést mutattak (Dabbert, 1990). Máshol, a Lauchenbach birtokon a bruttó haszonkulcs és a hozamok állandóan növekedtek az évek során, az 1979-ben és 1981-ben tapasztalt hagyományos, átlagos 98 %-ról 115 %-ra 1985-ben és 1986-ban. Ez egybeesett a talaj szerves anyag tartalmának 1,2 %-ról 1,7 %-ra növekedésével (El Titi és Landes, 1990). Az USA-ban a fenntartható mezőgazdaságban dogozó gazdák felső negyede jelenleg jobb hozamokat és sokkal magasabb bruttó haszonkulcsot ér el, mint a szokványosan gazdálkodók felső negyede. De e változások bekövetkezéséhez 5-10 évre volt szükség.

A jelenlegi terepi bizonyítékok összegezése

Németország

Valószínűleg valamennyi európai ország közül Németországban található a legtöbb, a fenntartható mezőgazdaság felé vezető kísérletekben elkötelezett gazda. Ennek az az oka, hogy az egyes tartományi kormányok általában elfogadták a pozitív szakmai irányelveket. Baden-Württenberg tartományban több mint 100.000 gazda vesz részt az organikus termelés valamilyen formájában, az alacsony ráfordítással járó integrált gyakorlatban és az extenzifikálásban.

E jó eredmény másik oka az, hogy az első teljesen integrált gazdálkodási rendszer kísérleteit Lautenbachban végezte 1978-ban Adel El Titi a stuttgarti Tartományi Növényvédelmi Intézetben. Ez azután más kísérletekhez vezetett Hollandiában, Svájcban és az EK-ban. E kezdeményezések utóbb a Pieter Vereijken által koordinált hálózat részévé váltak a DLO Agrobiológiai és Talajtermékenységi Kutató Intézetben. Baden-Württenbergben a munkálatok 15 gazdából álló kicsiny csoporttal kezdődtek, de az évek során ez 5.000 hektárt művelő 50 tag aktív bevonódásához vezetett. Valamennyien az integrált gazdálkodási technológiákat és gyakorlatot vizsgálták, azokkal kísérleteztek, és azt találták, hogy e technikák a természeti tőke megütő javulásához vezetettek a fenntartható mezőgazdaságra való átállásuk során. A hozamok kilenc éven át nagyjából ugyanazok maradtak, de a bruttó haszonkulcs 3,5 %-kal magasabb volt, a műtrágya bevitel 25 %-kal és a rovarirtó szerek bevitele 36 %-kal kevesebb. A talaj állatvilága szembetűnően változatosabb lett, nagyobb fajszámokkal – több földi gilisztával és jótékony rovarfajokkal – volt jelen az integrált rendszeren belül. Megközelítőleg 0,5 %-kal több organikus anyag volt a talajban, mint a hagyományos táblákon. A talaj profil nitrogén feleslege a hektáronkénti 85 kg-ról esett vissza 10 kg-ra (El Titi és Landes, 1990; El Titi et al, 1993).

A göttingeni egyetem öt év során szerzett kísérleti bizonyítékai mindesetre azt mutatják, hogy gyakran nehéz mind a hozamot, mind a bruttó haszonkulcsot fenntartani, míg mechanikus gyomirtást, csökkentett talajforgatást, a vetés idejének váltogatását, csökkentett nitrogén és növényvédőszer bevitelt alkalmazunk, és nem használunk PGR-ket, vagyis növényi növekedési hormonokat (Georg-August Egyetem, Göttingen, 1996). Ámbár az input bevitel és a költségek lényegesen csökkentek, a bruttó haszonkulcs is visszaesett 8 %-kal. Azonban mégis jelentősek az inputon nyert megtakarítások és annak a munkaerőre terhelése. A gazdák 298 DM-et takarítottak meg hektáronként a műtrágya- és növényvédő szer számláikon, és csaknem 12 DM-mel költöttek többet hektáronként munkaerőre. Világos, hogy ha mind a 653.000 német gazda fenntartható mezőgazdaságra vált, ez nagymérvű megtakarítást jelent a számukra és jótékony hatást a vidéki gazdaságra általában.

Hollandia

Hollandiában az első kísérleti táblát 1979-ben kezdték művelni Naegele-ben. Ezt az integrált és ökológiai gazdálkodási rendszerek gazdaságokban történt vizsgálata követte, először egy 38 gazdából álló csoporttal, és mostanra 550 gazdából álló, vidékszerte elterjedt hálózattal, ők az Arable Farming 2000 Project részei (van Weperen és Röling, 1995; Wijnands et al, 1995; Proost és Matteson, 1997). A gazdák egy sor erőforrásokat megőrző technológiát alkalmaznak, köztük a rotációt, mechanikus gyomirtást, precíziós permetezést, talajminta vételeket és rezisztens kultúrnövény változatokat, s mindezek által 30-50 %-kal csökkentették az inputot, csaknem kiváltották a rovarölőket és nem használtak növényi növekedésserkentőket. A hozamokat a korábbi szinten tudták tartani és a profitabilitást növelni. A vízszennyezés szempontjából fontos, hogy a nitrogén és foszfor bevitel drámai (40-80 %-os) csökkenését érték el mind a talajban, mind a szennyvízben kimutathatóan.

A gazdák egyre több új problémát tudatosítottak, és megtanulták, hogyan oldják meg ezeket. Az idők során motivációjuk is nőtt. A kísérleti törzsgazdaságokban az aktív alkotóanyagok az egyik évről a másikra a hektáronkénti, 1989. évi 18,9 kg-ról az 1990. év közepén mért 2,9 kg-ra csökkentek; a fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazdák időben egyre jobban boldogulnak (Wisnands, 1992). Az integrált szántóföldi gazdálkodási rendszerek által használt megközelítés nem tett negatív hatást a gazdaságok gazdasági eredményeire. Valóban, a bruttó haszonkulcsok 5-8 %-kal magasabbak, és a megtakarítások hektáronként 250-500 guilders-re tehetőek (durván 100-200 fontra ha-ként). Így az Arable Land 2000 Project gazdákra háruló része évi 0,75-1,5 millió font megtakarítást jelent számukra.

Franciaország

Németországhoz és Hollandiához hasonlóan Franciaországban is sokkal több, a fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazdát találunk, mint az EK-ban. A vezető kutatást az Institut des Céreales et des Fourrages-ben (ITCF) végezték Philippe Viaux és munkatársai. Az eredmények azt mutatták, hogy bár a "tartamos mezőgazdaság" hozamai 15-15 %-kal alacsonyabbak a búza, az olajosmagvak, a repce és a köles esetében, a haszonkulcs mégis, akár 32 %-kal is magasabb. Ezek az eredmények felbátorították a kutatókat arra, hogy a kísérletet nagyobb számú gazdára terjesszék ki. A Párizst ivóvízzel ellátó La Ferté-Vidame vízgyüjtőn az ITCF-fel dolgozó gazdák a változó költségeket a hektáronkénti 1.900 frankról 1.500 frankra voltak képesek csökkenteni az input visszafogásával. Ezekben a gazdaságokban a bruttó haszonkulcs az évi hektáronkénti 5.800 frankról 6.300 frankra nőtt (Viaux és Rieu, 1995; Ansay és Viaux, 1996). A közösségre tett jótékony hatás kétszeres – a környezetet jobban kímélő gazdálkodás mellett a talajvíz szennyezése is csökkent.

Ilymódon a kutatás elvezette a mezőgazdasági minisztériumot a fenntartható mezőgazdasági terv elkészítéséhez, ez már a fenntartható vidékfejlesztés szélesebbre alapozott kísérlete volt (Ministere de l'Agriculture de la Peche et de l'Alimentation, 1996). 59 régióban kb. 700 gazdát szerveztek csoportokba technikai operatív bizottság segítségével és sok helyi szervezet nagyon széles képviselete mellett. Azt remélték, hogy ez az út vezet el a gazdákkal szembeni változó technikai kívánalmak sokkal nagyobb mérvű megértéséhez, és a fenntartható technológiák jobb helyi illeszkedéséhez (ld. a könyv 8. fejezetét).

Svájc

A pozitív, az 1980-as évekből származó kutatási eredményeket követve 200 gazdaságból álló hálózatot szerveztek itt 1990-ben. Az e farmokról származó eredmények világosan mutatták, hogy az alacsony inputtal dolgozó fenntartható mezőgazdaság jobb megtérülést hoz a gazdáknak. A David Dubois által vezetett kutatás megmutatta, hogy a búza, köles, burgonya, takarmánykukorica és zab hozamai 5-15 %-kal estek vissza, mivel a műtrágya és növényvédőszer inputját lényegesen csökkentették (a rovarirtó szerekét zéróra redukálták, a műtrágyát 20-25 %-kal az intenzív szinteken), azonban a gazdasági eredmények folyamatosan javulnak (akár 8-17 %-ig).

Amikor ezek a fenntartható mezőgazdasági technológiák ötévenkénti rotációval kapcsolódnak össze, akkor a gabonafajták száma jelentősen hozzájárul a rendszer gazdasági életképességéhez. A kukorica, búza, lóhere-legelő és burgonya rotációja, melynek során csak 45 % nitrogént, és a rovarirtó szernek csupán a felét használják kissé alacsonyabb hozamot nyújt, és magasabb bruttó haszonkulcsot, míg jelentős és jótékony hatással van a talaj struktúrájára és szerves anyag tartalmára. Ha azonban a rotációt úgy változtatják meg, hogy ötből három évig vetnek cereáliákat, akkor a bruttó haszonkulcs 3 %-kal lesz alacsonyabb. Mindazonáltal ilyen rotáció mellett akár 78 %-kos növényvédő szer csökkenést is el lehetett érni (Dubois et al, 1995; Media Villa et al, 1995).

Ezek az eredmények annyira meggyőzőek a szakmapolitikák készítői és a társadalom számára is, hogy 1996-ban új törvényeket és rendeleteket hoztak, amely az összes svájci gazdaságot lényegesen a fenntartható mezőgazdaság felé vezetette. Három lépcsős rendszer kínál a gazdáknak anyagi támogatást ahhoz, hogy gyakorlatukat megváltoztassák (ld. a könyv 8. fejezetét).

Egyesült Királyság

Egy sor különféle kutatócsoport és gazdálkodó vizsgálta a fenntartható mezőgazdaságból származó potenciális megtérülést az Egyesült Királyságban. A legismertebb ezek közül talán a LIFE projekt (kevésbé intenzív gazdálkodás a környezet érdekében) Long Ashtonban, ahol 1990 óta Vic Jordan és munkatársai koordinálták a gazdaságon belüli kutatást. Eredményei azt mutatják, hogy az alacsony input mellett nyert hozamok 11-18 %-os sávban csökkentek vagy akár 3-7 %-os sávban felfelé is mozdultak. Minekutána 13-19 %-kal kevesebb energiát, 25-36 %-kal kevesebb nitrogént (kb. hektáronként 40 kg-ot) és 20-80 %-kal kevesebb rovarirtó, növényvédő és gombaölő szert használtak, a változó költségek kb. 40 %-kal csökkentek. Ennek eredményeképpen pedig a bruttó haszonkulcs 2,3-5,8 %-kal magasabb, a nettó haszon pedig 20-26 %-kal nőtt (Jordan és Hutcheon, 1995; 1996). A bevitel használatának ilyetén változásai, vagyis megközelítőleg 40 %kal olcsóbb műtrágya számla, és 20-80 %-kal olcsóbb növényvédő szer számla az EK-ban dolgozó gazdáknak kb. 530-820 millió fontos évi megtakarítást jelentene.

A Boxworth kísérletek öt éven át folytak az 1980-as években 50 hektáros blokkokon, hogy becsléseket végezzenek szántóföldi rendszerekben a növényvédő szerek csökkentésével járó hatásokról (Greig-Smith et al, 1993). Abban az időben az összehasonlításokat szokványos, ellenőrzött és integrált rendszerek között végezték. A fenntarthatóbb rendszereket, valamennyi terménynél alkalmazva a számottevően kevesebb növényvédő szer bevitele jellemezte (terményenként 6 alkalmazást vetettek össze 14-gyel). A búza esetén a hozamok 15 %-kall csökkentek, bár a bruttó haszonkulcs azonos maradt, az olajos repce esetén mind a hozamok mind a bruttó haszonkulcs nőtt. Az integrált táblákon szembetűnően több ragadozó rovar volt, tehát a kártékony rovarokat nagyobb mértékben a ragadozók pusztították el, főként levéltetveket irtottak bogarak és pókok a terményen belül. Az ötéves időszak során viszont csökkent a bogarak és pókok száma a szokványos terményben.

A Boarded Barns és a Bundish Hall Farms nevű gazdaságok esetében a Rhone-Poulenc Agriculture vezetett 7 éven át kutatást, modern és organikus rendszereket hasonlítva össze, amelyet 1995-ben még egy ICM összevetéssel is kiegészítettek. Az organikus rendszer haszna az egész rotációra számottevően alacsonyabb, mivel a talaj termékenységének visszaállításához két évig hüvelyeseket és ugaroltatást kellett alkalmazni. Az IMC haszonkulcsok azonban hektáronként 200 fonttal felülmúlták a szokványos párjaikat. Az IMC búza magasan felülmúlja a hagyományos búza nyereségességét: a költségek 65 %-kal alacsonyabbak és a hozamok 104 %-kal magasabbak (Rhone-Poulenc, 1991-1997).

A gazdaságok LEAF (a környezet és gazdálkodás összekapcsolásának) hálózatát 1991-ben alakították ki, ez a projekt a teljes farm fenntarthatósághoz való közelítését tűzte ki célul, a legjobb hagyományos módszereket kapcsolva össze a modern technológiákkal. 1997 közepén 24 demonstrációs gazdaság létezett és további 400 egyéni gazda volt tagja a hálózatnak. A LEAF projekt jelenleg néhány ICM gazdaságot vetett össze nem ICM keretek között dolgozó kontrolokkal (LEAF, 1996). Az első összehasonlítás szántó- és tejgazdaságoké volt. Az erőforrásokat megőrző technológiák és gyakorlat széles körét alkalmazták. Az állatok takarmányozásánál az állatok jólléte volt a középpontban, kukoricát is téve a integrált adagokba és ezzel a koncentrátum hatékonyságát növelve. Ami a termények rotációját illeti, a középpontban a betegségek iránt ellenálló fajták, az ötéves rotációs minta, a szarvasmarha trágya gondos használata, a (11 %-kal amúgy is csökkentett) műtrágyák célzott és időszerű használata, az agronómus rendszeres látogatása és a talajvizsgálatok, valamint – szakképesítéssel rendelkezőket szerződtetve – a hatékony géphasználat volt. Ami a vadon élő természetet és az élőhelyeket illeti, a fókusz a sövényeken, az erdők és tavak területének növelésén volt. Az energiával kapcsolatban a tejgazdasági megtakarításokra és a gépek rendszeres karbantartására összpontosítottak. Az egy tehéntől származó output azonos volt az ICM és a nem-ICM gazdaságokban. Azonban az ICM gazdaságok esetében a koncentrátumokra és a takarmányra jutó változó költségek tehenként 38 fonttal kevesebbre rúgtak.

A második összevetés ICM és nem-ICM szántóföldi gazdaságok között volt. A Cotswolds-ban lévő 700 hektáros integrált gazdaságban használt erőforrás takarékos technológiák között szerepelt a maximum két cereáliát használó rotáció, a termények váltása, a betegségnek ellenálló fajták, képzett gépkezelők általi hatékony géphasználat, a műtrágya célzott használata, a termény fölösleg igénybe vétele, a talaj tömörödésének figyelemmel kísérése, végül a növényvédő szerek csökkentett igénybe vétele. A teljes gazdaság bruttó haszonkulcsa 5 %-kal volt magasabb, a nyeresége pedig 13 %-kal nagyobb. A munkaerő költség 5 %-kal növekedett főleg azért, mert a gazdaságban dolgozók képzettebbek voltak és ilyenképp motiváltabbak is. A gazda a csökkent költségek és megemelkedett bruttó haszonkulcs miatt többet fordított a természet és a táj jellegének ápolására. Az erre fordítottak hektáronként 9,65 fontra rúgtak (az egész gazdaságra 6700 fontot tett ki ez az összeg), ezt a gazda saját pénzéből fordította a természeti tőke újra építésére.

A LEAF hálózaton át is ismételten hasonló jellegű hatásokat tapasztaltak. Még egy új LEAF gazdaság, a skóciai Whitsome Hill is azután, hogy bevezette a GPS-t, a globális helyzetjelző rendszer használatát és a preciziós gazdálkodási technológiákat, valamint a műtrágya bevitel is hektár alapú volt, nem pedig az egész gazdaságra számították, még ez a gazdaság is képes volt a műtrágyát 10-15 %-kal csökkenteni. Megismételjük, ez nem azonos a természeti tőkéhez való olyan hozzájárulással, amely az organikus gazdálkodással jár együtt, hanem korai, elvégezhető lépéseket képvisel, amelyet a gazdák nagy számban képesek megtenni. A nyerők a gazdák, a vidék, a helyi munkahelyek és a helyi gazdaság. A vesztesek az agrokémiai cégek.

A legutóbbi években a preciziós gazdálkodási technológiák használatának mértéke szembetűnően megugrott. Itt az alapelv az, hogy a tápanyag tartalékok diverzitása valamint a gyomok és a rovarok sürűsége táblánként sokkal nagyobb, mint amelyet közönségesen vélnénk. Az inputokat ennélfogva sokkalta célzottabban lehet bevinni, és a korábban a környezetre pazaroltakon lehet a költségeket lefaragni. A legtöbb preciziós technológia GPS-t alkalmaz, hogy az erőforrásokat pontosabban térképezze fel. E térképek közül néhány hozamtérkép – az aratókombájnokra átfolyás mérőket szereltek, ezek képesek egy termény aratási rátáit a szántón elért hozamokhoz hasonlítani. Mások talajtérképek, a talajmintákat rendszeres időközökben vették, különféle tápanyagokra nézve elemezték, és ezeket az eredményeket tették föl a térképre. 1997 közepére legalább 150.000 hektárnyi gazdaságot térképeztek föl ílymódon. Átlagosan ezek a műtrágya és növényvédőszerek használatának 10-15 %-os csökkenését produkálták, egyes esetekben akár 45 %-osat is (Jim Potter, Simon Parnington, Steve Garner, Ann Willington és Matt Ward személyes közlése).

Az Egyesült Államok

Az Egyesült Államokban a kutatás, a falugazdász hálózat és a nem-kormányzati szervezetek hosszabban dolgoztak a fenntartható mezőgazdasággal összefüggő kérdéseken, mint a legtöbb európai országban. A fenntartható mezőgazdaságra vonatkozó első megjegyzést az 1985. évi Mezőgazdasági Törvényben tették, mint emelkedőben lévő és a gazdálkodás számára egyre inkább követendő célra. Egy sor politikai irányelvet vezettek be a mezőgazdaságon belüli szennyezés elrettentetésére, az erőforrás takarékosság bátorítására. Számos intézmény alapított kiváló, a kutatás és fejlesztés nyomon követésére kialakított partneri viszonyokat gazdákkal és helyi közösségekkel. Ilyenek pl. a Center for Rural Affairs Nebrascában, a Minnesota Institute for Sustainable Agriculture, a Kansas Rural Center, a Center for Sustainable Systems in Kentucky, a Center for Agroecology of the University of California Santa Cruzban, és a Leopold Center for Sustainable Agriculture az Iowa Állami Egyetemen.

Az ország nagysága és a kapcsolódó intézmények magas száma miatt nagyon nehéz megmondani, hány gazda kötelezte el magát ma a fenntartható mezőgazdaság valamilyen formája iránt. A konzervatív becslés ezt a számot 50-60.000 közé teszi. A kutatás itt is ugyanazt mutatja: ezeknek a gazdáknak jobbak az eredményei, mint a szokványosan gazdálkodó sorstársaiknak. A North West Area Foundation által támogatott jelenlegi, több államra kiterjedő tanulmány a Minnesotában, Iowában, Észak Dakotában, Montanában, Orgenoban és Washington államban folyó gazdálkodásról több ezer fenntartható mezőgazdasággal foglalkozó gazdaságot hasonlított össze a korábbi módon gazdálkodó kontrollgazdaságokkal (NAF, 1994). Az eredmények különlegesek (ld. 3.4 tábla). A fenntartható mezőgazdasággal foglalkozó gazdák változatosabb terményekkel és élőállatokkal foglalkoznak, változó a kezük alatt lévő erdős és nedves területek nagysága. Kevesebbet költenek rovarölő szerekre és műtrágyára, többet a munkaerőre. Ezekben a gazdaságokban a talaj jobb szerkezetű. Többet költenek a helyi gazdaságokból származó árucikkekre, a helyi szolgáltatásokból származó megrendelésekre. Az e gazdaságok felső negyedére jutó hozamok jobbak, ámbár az egész mintát tekintve a hozam 10 %-kal csökken. A gazdák nettó jövedelme magasabb.

3.4 tábla: A fenntartható és a korábbi gazdaságok különbségei az USA hat közép- és észak-nyugati államában

Az eltérések jelzőszámai (és a hely, ha specifikus) Korábbi gazdaságok Fenntartható gazdaságok
A gazdaság diverzitása, természetvédelem
A kukorica-szójabab táblák aránya (Iowa) (%) 94 % 61 %
A különféle termények száma gazdaságonként (Montana) 2.3 5
A gazdaság erdőre, nedves és természetvédelmi területre jutó aránya (Minnesota) (%) 7 % 25 %
Élőállattal is dolgozó gazdaságok aránya (Minnesota) 37 % 91 %
A talaj szerkezetre tett hatás Kimerült Javult
Input használata
110 kg/ha-nál kevesebb N-t használaló gazdák %-a 1 % 90%
155 kg/ha-nál több N-t használó gazdák %-a 67 % 0
A rovarirtókra költött összeg (dollár/ha) 15,7 0,02
Műtrágyára költött összeg (dollár/ha) (Észak Dakota) 23,9 2,72
A kizárólag szervetlen trágyát alkalmazó gazdák aránya 62 % 2%
A kizárólag szerves trágyára alkalmazó gazdák aránya (Minnesota) 6 % 50 %
A növényvédőszerre és műtrágyára költött teljes összeg (dollár/ha)
Montana
Iowa
19,2
257
6,2
170
Hozamok és bevételek
A legfelső negyed gazdaságainak kukorica hozama Ugyanannyi Ugyanannyi
A felmérésben szereplő valamennyi gazdaság kukorica hozama 318 /bushel/ha 218 bushel/ha
Bruttó jövedelem (dollár/ha) 237 188
Nettó jövedelem (dollár/ha) 30 35
A munkaerővel, egyéb helyi árucikkekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos költségek
Helyi gazdáktól és vállalkozásoktól származó árukra és szolgáltatásokra fordított költségek (Iowa) (dollár/ha) 78 128
A fenntartható mezőgazdaság megkívánta többlet munka (%) 0 +22-52
Többlet munkaórák a fenntartható mezőgazdaságra
Iowa
Montana
0
0
+19 óra/hét
+ 70 óra/hét

Forrás: Northwest Area Foundation. 1994. Szánts jobb ekével! Minnesota, US.

Rendkívüli jelentőségű, hogy ezek a változások mit is jelenthetnek, ha egész közösségek megteszik a fenntartható mezőgazdaság felé vezető lépéseket. Egy közép-nyugati közösség, amely egy tízszer tíz km-es, fenntartható mezőgazdasággal foglalkozó négyszög közepén helyezkedik el 82.000 dollárral többet fordíthat a saját helyi közösségére évente, mint ha valamennyien a korábbi gazdálkodással foglalkoznának. A munkaerő szükséglet nagyobb volna, az input használat alacsonyabb és a hozamok talán 5-10 %-kal alacsonyabbak, noha a tábla nettó jövedelme akár 5 millió dollár is lehet. Azonban ezek nem az egyedüli elért előnyök (Hewitt és Smith, 1995). Iowában 500 fenntartható mezőgazdasággal foglalkozó gazda dolgozik a Iowa Gyakorlati Gazdálkodóinak Hálózatának részeként (ld. a könyv 5. fejezetét). Alabamában 2300 gyapot gazdaság van, amely nem használ növényvédő szert. Wisconsinban 30.000 hektár burgonyán a gazdák – mivel IPM-et használtak – 5,9 millió dollárt takarítottak meg. A Georgia állambeli almatermesztők a hektáronként használt rovarirtó költségét 600-ról 244 dollárra mérsékelték, anélkül, hogy a hozam csökkent volna. És a nemzetközileg is ismert borász, a californiai Gallo jelenleg 2500 hektáron nem használ külső inputot, de az évi 45.000 láda borát nem cimkézi biobornak: "Gallo hektáronkénti alacsonyabb költségen ugyannnyi szőlőt termel, mint a korábbi, kemikáliákban intenzív napokban" (Hewitt és Smith, 1995).
A fenntarthatóság három lépése

Ha mindezek a jó dolgok már Észak-Amerika- és Európa-szerte javában történnek, mit lehet tenni a fenntartható mezőgazdaság felé vezető további lépések érdekében? Az eltérések kiegyenlítésének egyik módja az, hogy a fenntartható mezőgazdaságot, mint lépések sorozatát tekintjük (Pretty, 1996a). A fenntartható mezőgazdaság felé vezető átmenetet gyakran értelmezik úgy, mint amely a gyakorlat és az értékek terén megtett hirtelen változtatást kíván meg. Azonban nem valamennyi gazda vagy gazdamenedzser képes, avagy hajlandó ilyen ugrást tenni. Mindazonáltal mindenki megtehet egyetlen aprócska lépést. És az összeadódó kis lépések végül nagy változásokhoz vezethetnek el. A kis lépések a szokatlantól való félelmet és az ismeretlen kockázatát is csökkenthetik. Bizonyos pszichológusok szerint az attitűdök és értékek terén bekövetkezett változásokat a viselkedés és a gyakorlat megváltozása követi, és így, ha az egyéni gazdák megnyílnak a fenntarthatóbb mezőgazdaság iránti elkötelezettség felé, ez a kihívás kiválthatja, hogy másképpen gondolkozzanak a környezetről, és ebből következően viselkedésük és gyakorlatuk tovább változzon.

Rod MacRae, Stuart Hill és kanadai munkatársaik valamint a Federation of Swedish Farmers munkájára alapozva e folyamat négy lépését tervezték meg, ezek közül három a fenntarthatóság felé vezető úton vezet (MacRae et al, 1993; Federation od Swedish Farmers, 1997). A 0. lépés természetesen a szokásos modern gazdálkodás. A másik három a gazdasági és környezeti hatékonyság változtatására, a regeneratív technológiák integrálásának elfogadására és végül a közösségek teljes újra tervezésére irányul.

0. lépés: a szokásos modern gazdálkodás

Ez modern terményekkel vagy élőállat fajtákkal való gazdálkodást jelent, amelyet rovarirtó szerek, szervetlen trágya, gépek és öntözés használata egészít ki, az információ a gazdaságon és a közösségen kívülről származik (falugazdásztól, az inputtal foglakozó magánvállalkozótól, kutatóktól). Az alapelv a külső megoldások és technológiák hangsúlyozása annak érdekében, hogy a belső, produktivitást gátló tényezőket legyőzzék, a gazdálkodási rendszer leegyszerűsített a termelékenység maximálása érdekében, a gazdálkodási rendszertől várják el a technológia iránti adaptálódást, a gazdasági hatékonyságot a munkaerő költségek lefaragása hozza magával, és a természeti erőforrásokat, úgymond az védi, hogy a magas termelékenységű gazdálkodás csökkenti a további földek igénybe vétele iránti igényt.

Mindazonáltal azonban az a tény, hogy a külső input a gazdaságon kívülről származik veszélyezteti mind a természeti tőkét (víz, levegő, talaj, növények és vadon élő természet), mind az emberi egészséget (a gazdákét is és az élelmiszer fogyasztókét is); a gazdálkodási rendszerek leegyszerűsítése a gazdaságon belüli és az azt körülvévő biodiverzitás csökkenését vonja maga után, és elszegényíti a tájat, munkahelyek és gazdaságok pusztulnak el, és a társadalmi tőke is fokozottan szegényedik.

1. lépés: megnövelt gazdasági és környezeti hatékonyság

Ez a lépés a preciziós gazdálkodáshoz szükséges információ-intenzív technológiák és gyakorlat elfogadását tartalmazza, ideértve a célzott input használatát, irányított permetezést, a műtrágya mély elhelyezését és lassú felszabadulását, a GPS és a műholdas térképezés használatát, kicsiny mennyiségű, minimált adagban bevitt rovarirtó szereket, talajvizsgálatokat, gyomtérképeket, forgatás vagy bolygatás nélküli gazdálkodást, mechanikus és boronás gyomirtást valamint rovarkár és betegségek iránt ellenálló termények termelését. A hatékonyság növekszik azáltal, hogy az inputokat végre már nem pazarolják, s ezzel nem a környezetet terhelik. A költségek csökkennek, a hozamok és a bruttó haszonkulcs pedig ugyanaz marad vagy még növekszik is.

Mégis, a gazdálkodás céljai lényegében ugyanazok maradnak, ennélfogva a létező értékeket és elveket alapvetően nem éri kihívás.

2. lépés: a regeneratív technológiák integrálása

Ez a lépés a regeneratív technológiákat foglalja magában és néhány megszokottat pedig elvet: olyan terményekre és fákra hagyatkozik, amelyek megkötik a nitrogént (hüvelyesek, here, zöldtrágya, fedőtermények); alternatív rovarirtó szereket használ (biológiai, bakteriális és vírusok); az élőhelyeket manipulálja, hogy a ragadozókat odavonzza; a természetes ellenségek kiengedését alkalmazza; a terményrendszerekbe állattartást integrál (birka, kecske, szarvasmarha, disznó, hal, méhe); végül hangsúlyozza a talaj és vízvédő technológiákat. Ezek a regeneratív technológiák hasznosítják a legjobban valamennyi helyileg rendelkezésre álló biológiai és emberi erőforrást, jobban hagyatkoznak a helyi menedzsment készségekre és ismeretekre. A munkaerő iránti igény növekszik az ökológiai és táji diverzitás fejlődése mentén. A külső erőforrások pontosan olyan célra irányulnak, ahol többletértéket teremtenek – s ezzel egyik sem rontja a környezet vagy az emberi egészség szintjét, avagy nem vezet a helyi erőforrások pazarlásához.

Mégis, a vidéki közösségeket a gazdálkodás és élelmiszertermelés viszonylag kevéssé érinti meg, a gazdák pedig még nem motiváltak ahhoz, hogy közösen cselekedjenek új intézmények vagy csoportosulások megalkotása útján.

3. lépés: A közösségek újratervezése

Ez a lépés a mezőgazdaságot a közösség gazdasági és társadalmi tevékenységei központi részének tekinti, a fenntarthatóság pedig egyre inkább válik egész közösségek, vízgyűjtők, tájak tulajdonává. A természeti és társadalmi tőke megújul.

Az attitűdök és értékek mostanra teljesen különböznek az új filozófiák és részvételi gyakorlat felbukkanásával; az erőforrás takarékos technológiákat a gazdák lokálisan illesztik és változtatják; a helyi társadalom önfenntartó képessége és kohéziója megnövekszik, a természeti és pénzügyi erőforrások kezelésére alakult helyi csoportok és intézmények megerősödnek; a külső intézményeket újraformálják, mivel a szakemberek mint a társadalmi változás facilitátorai és mentorai működnek, végül a mezőgazdaság mint egész úgy strukturálódik, hogy a helyi gazdasági regenerálódást hangsúlyozza. Az alapelv az, hogy a helyi társadalom sokat tehet maga a kéznél levő forrásokkal – de tán eddig még soha nem értették meg, hogy meg is tehetnék.

Mindazonáltal mindez az intézmények széleskörű reformját és a támogató szakpolitikák fejlesztését kívánja meg, ha azt akarjuk, hogy a közösségek újraalkotása egész nemzetekre terjedjen át.

Beruházás a tudásba

Hogyan lehetséges további gazdákat arra bátorítani, hogy tegyék meg a fenntarthatóság felé vezető három lépést? Az első dolog, amit meg kell jegyezni, hogy a fenntartható mezőgazdaság számára nem kellene konkrét, pontosan meghatározott technológiák, gyakorlatok, vagy szakmapolitika irányelvek sorát előírni. Ez csupán arra volna jó, hogy a gazdák jövendő lehetőségeit korlátozza. Mivel a gazdasági, ökológiai, klimatikus és társadalmi feltételek egyaránt változnak, a gazdákat és a közösségeket is arra kell serkenteni, azt kell számukra lehetővé tenni, hogy ők is alkalmazkodjanak. A fenntartható mezőgazdaság ennélfogva nem csupán egyszerű modell, vagy csomag, amelyet széles körben lehet alkalmazni, vagy időben rögzíteni. Az sokkal inkább a társadalmi tanulás folyamata, melynek előrehaladását kitűzött célja mentén lehet mérni (Pretty, 1995b). Amint azt Don Vetterman, a Nebrascából való sikeres, a fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazda fogalmazta meg 1995-ben: "a gazdálkodást évente tanulja az ember. Azt nem lehet egyszerre megkapni." (idézi Klinkerburg, 1995).

Ezt támasztja alá a Hollandiában 550 és az US-ban 2.800 gazda által előidézett változásokra vonatkozó jelenlegi kutatás (NAF, 1994; Sommers, 1998). Úgy tűnik, hogy ha egyszer a gazdák hozzáfogtak a változtatásokhoz, megtették az első kis lépést, hajlamosak azt folytatni. Amint a gazdák új, környezetkímélő technológiákat használnak, ez a környezetről való további gondolkodást vált ki. Ez azután további kíváncsisághoz vezet, hogy vajjon mit lehetne még tenni. A viselkedés további változásai kiváltják az értékek további változásait is, s ennek mentén a gazdák újabb lépéseket tesznek. Hollandiában az integrált szántóföldi gazdálkodási rendszerek hálózatán belül dolgozó gazdák hatéves időszak során folyamatosan – négyszeres-ötszörös mértékben – csökkentették a rovarirtó környezetbe jutó feleslegét. Nem várható, hogy valamennyi jótékony hatás már az első évben bekövetkezik (Vereijken et al, 1995). De az is igaz azonban, hogy nem minden gazda indul meg az átmenet útján. Sokan megtanulják a gazdaságilag és környezetileg hatékony preciziós gazdálkodást és ennél tovább nem haladnak. A problémához járul még az is, hogy az erőforrás-megőrző technológiák elfogadása nem jár költségek nélkül. A gazdák nem csökkenthetik egyszerűen a műtrágya vagy rovarirtó szer használatát abban a reményben, hogy eredményeiket fenntartják. A kieső kemikáliákért cserébe gazdálkodási készségeket, új ismereteket és új technológiákat kell alkalmazniok.

A gazdáknak ennélfogva a tanulásba kell befektetniök. A fenntartható mezőgazdaság elfogadása előtt álló egyik fő korlát az információ és a megfelelő gazdálkodási készségek hiánya. Sokkal kevesebbet tudunk ezekről az erőforrásokat védő technológiákról, mint amennyit a külső inputok használatáról a modern rendszerekben. Fokozatosan, ahogy a külső erőforrások és gyakorlatok váltották fel a belső erőforrásokat és a hagyományos gyakorlatot, az utóbbiakról való tudás elveszett. Ráadásul a kutatóintézetek által is sokkal kevesebb vizsgálat folyik az erőforrásokat megőrző technológiákra vonatkozólag. Világos, hogy életbe vágóan fontos az a folyamat, melynek során a gazdák alternatív technológiákról tanulhatnak. Ha a gazdákat erőltetik, vagy kényszerítik, akkor egy időre felvállalhatják ezeket, de csak akkor fogják e gyakorlatot folytatni, ha a jövedelmük függ majd e technológiáktól. Az áthidaló alkalmazkodás és az ilyen típusú zöld kondicionalitás csak fogcsikorgató támogatást szül, vagy még azt sem (ld. a könyv 8. fejezetét).

Mindazonáltal, ha a folyamat participációs és gyarapítja a gazdák tanulási kapacitását gazdaságukkal és annak erőforrásaival kapcsolatban, akkor úgy tűnik, az újraépítés alapjai már le vannak fektetve. Nagyon sok jó példa terem e participációs tanulás hatékonyságáról a fejlődő országokban (Pretty, 1995b). Mégis, az iparosodott országokkal összefüggésben egy megjegyzésre méltó eset az ausztráliai dél-Queenslandból származik, ahol Gus Hamilton és más falugazdászok a Primary Industry Főosztályról egyszerű taneszközöket fejlesztettek, amelyek képessé tették a gazdákat arra, hogy az esőnek földjük talajára tett hatását vizsgálják. Ezek a vizsgálatok ötből négy gazdát bátorítottak fel arra, hogy a konzervációs technológiákba fogjon. Sokan közülük tovább is haladtak, és különféle új technológiákat fejlesztettek saját gazdaságuk számára, s ezután már fenntartás nélkül támogatják azokat az értékeket és elveket, amelyekkel valaha szemben állottak (Hamilton, 1995).

A társadalmi tőke fenntartásának fontosságát nagyon világosan mutatja a Gérard Assouline és munkatársai által nemrégen végzett összehasonlító munka az organikus gazdálkodásra való áttérésről Dániában (Lemvig, Nyugat-Jütland) és Franciaországban (Drome Department, Délkelet-Franciaország) (Assouline, 1997). A kutatók számos kulcs tényezőt találtak az átállási folyamat során. Az első a jó helyi úttörők jelenléte, akik demonstrálni képesek, hogy alternatív gazdálkodásuk működik és fizet, vagy ahogy az egyik gazda fogalmazott: "ha ők mernek, akkor mi is". A hatékony konzultálható szakemberek és falugazdászok is fontosnak bizonyultak, akik háttér-támogatást nyújtottak, valamint gazdasági adatokat gyűjtöttek és technikai tanácsokat adtak, amikor arra szükség volt.

Továbbá, az átmenet iránt elkötelezett gazdák szándékosan maradtak kapcsolatban a korábbi gazdálkodási gyakorlatot folytatókkal annak érdekében, hogy az ideológiai megosztottságot megakadályozzák. A szerzők jelezték, hogy "az egyik dán "megtért" úgy gondolja, hogy az organikus gazdák számára fontos, hogy a szokásos módon gazdálkodókat ne nagyon kritizálgassák… Úgy mennek útjukra, hogy kollegáikkal jó kapcsolatot őrizzenek meg… egymás szakmaiságát tisztelve, organikus, avagy modern gazdákként". Ezek hasonló attitűdök azokhoz, amelyek Svédországban jelentek meg az ökológiai és a megszokott gyakorlatot folytató gazdák között (ld. 8. fejezet). Diois hegyi térségében a gazdák úgy döntöttek, hogy csoportokban fognak együtt dolgozni: ez roppantul kedvez a fenntartható gazdálkodás felé való átmenetnek. Csak az ellentét kedvéért: a közeli Val de Drome-ban, ahol a gazdálkodás intenzívebb és vállalkozásszerű, a gazdák inkább egyenként dolgoznak, és a fenntarthatóság felé vezető technológiák lassabban terjednek. Amint Gérald Assouline mondta: "nagy bátorságot kíván a megszokott gyakorlattól az organikus felé vezető útra lépni". Az irányváltás megerősítést kap, ha mások is elköteleződnek a folyamatban – ott, ahol a társadalmi tőke jelen van.

A North-West Area Foundation tanulmányában az US-ban folyó fenntartható és megszokott gazdálkodásról ez áll:
"a fenntartható mezőgazdaságban dolgozók a legtöbbet a többi gazdától tanulják, no meg saját vizsgálódásaikból. Nagy többségük azt válaszolja, hogy soha nem fordult falugazdászhoz, állami szakértőhöz, egyetemi szakemberhez vagy talajvédelmi szakemberhez… négy közül csupán egy tartja ezeket a szakmai intézményeket nagyon hasznosnak a maga számára. Ezekre az intézményekre úgy tekintenek, mint amelyek túlságosan a szokványos gazdálkodásra és annak igényeire összepontosítanak" (NAF, 1994).
A fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazdáknak jobban egymásra kell hagyatkozniok. És ez működik – Iowában a fenntartható mezőgazdaságban a csoportokban dolgozók hozama volt a legmagasabb, akár a szokványos gazdákéhoz, akár a – noha a fenntartható irányban de – nem csoportban dolgozó gazdákkal hasonlítjuk őket össze.

A központi szakmapolitika kihívása, amint azt későbbi fejezetekben is látni fogjuk az, hogy megtaláljuk azokat a módszereket és mechanizmusokat, amelyek meghozzák a pozitív gazdálkodási változásokat, mialatt magukat a gazdákat nem idegenítik el. A vidéki közösségek és intézményeik pozitív szerepet játszhatnak a fenntarthatóság felé vezető átmenet támogatásában.

A fenntarthatóság felé vezető átmenet mérése

Hogyan tudhatjuk meg, hogy vajon e lépések mentén történt-e haladás? Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaság nagy része jelenleg fenn nem tartható állapotban van. A gazdálkodásnak mind az input, mind az output oldalán sok potenciális fejlesztési területe van, beleértve a pozitív inputok növelését, amilyen például a regeneratív és erőforrás takarékos technológiák nagyobb mérvű használata; a negatív inputok visszaszorítása, például kevesebb rovarirtó szer, műtrágya, energia, földterület, munkaerő és víz felhasználása; a pozitív outputok mennyiségének növelése, például teljes értékű élelmiszer termelése, energiaültetvények létesítése, tiszta víz, jobb táplálkozás, több vadon élő természet és több élőhely; továbbá a negatív outputok mértékének visszaszorítása, mint a növényvédő szer által okozott szennyezés, műtrágya terhelés, a gazdaság hulladékai, a gazda és a társadalom egészségkárosodása, szennyezett vizek, széndioxid és egyéb gáz kibocsátása valamint veszteség a vadon élő természetben.

Világos, hogy jelzőszámokra van szükség a haladás méréséhez. Ezeknek könnyen mérhetőeknek kell, ennélfogva nem szabad költségesnek lenniök; ne legyenek kétségbe vonhatóak, ennélfogva legyenek meggyőzőek a belső és külső érdekcsoportok számára; alkalmasak az azonnali menedzsment beavatkozáshoz; azonfelül legyenek képesek értéket teremteni a gazdák és a vidéki közösségek számára, mind a természeti mind a társadalmi tőke terén. A 3.5 táblában az indikátorok tíz osztályát soroljuk fel, és példákat mondunk az erőforrás takarékos technológiákra és gazdálkodási gyakorlatra, amelyek hozzásegíthetnek a feltételezett fejlesztések eléréséhez. Négy kulcsfontosságú téma van, amelyről beszélnünk kell, amikor a teljesítmény növeléséhez tartozó jelzőszámokat mérlegeljük: a célok, az időtartam, a prioritások felállítása és a mérés.

A jelzőszámok mindegyikének közvetlen célpontja az elmúlt 20 évben megállapítható átlagokhoz mérten 50 %-os javulás kellene legyen. Ezek jelentékeny jótékony hatást hoznának magukkal mind a költségek csökkentése, mind a megnövekedett megtérülés terén, továbbá tevékenyen védenék a természeti és társadalmi tőkét. Az 50 %-os fejlesztést azért is választottuk, hogy elérhető, de azért kemény célt jelentsen A jelzőszámok első csoportjánál például ez azt vonná magával, hogy a mezőgazdasági termelés során használt rovarirtó aktív összetevőjének mennyiségét 50 %-kal csökkenteni kellene, hogy a vizekbe való elszivárgásnak felére kellene csökkennie, és hogy a szűk spektrumú, természetkímélő termékek mennyiségét 50 %-kal növelni kell. A harmadik csoport esetében a cél a talaj szervesanyag tartalmának 50 %-os növelését vonná maga után, továbbá a táblákról erodálódott talaj felére csökkenne.

Az időtartam a következő kulcskérdés. Nyilván mennél hamarabb sikerül a célokat teljesíteni, annál hamarabb jutunk a jótékony hatáshoz. Bizonyos változtatásokat azonnal lehet alkalmazni: lóhere vetése a legelőre a szervetlen trágyák mennyiségének azonnali csökkentését teszi lehetővé; a szerves anyag felépítése azonban sokkal tovább tart. Az 50 %-os javulások mellé célként ésszerűen kitűzött időtartam maximuma 5 év lehetne.

A harmadik kérdés a prioritások kitűzése. Hogyan döntsünk arról, honnan is kellene hozzáfogni? A fenntarthatóságnak sem objektív kiindulási pontja, sem végpontja nem létezik. A fenti jelzőszámok bármelyikének kiválasztása egy másikkal szemben ennélfogva megítélés kérdése. Annyit azonban elmondhatunk, hogy ha kevesebb növényvédő szert használunk, lépést tettünk a fenntarthatóság felé; ha kevesebb ember szenved a rovarirtó szer okozta szennyeződés miatti rossz egészségi állapottól, ez is lépés a fenntarthatóság felé, ha több hüvelyest használunk, az is ebbe az irányba tett lépés. Azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy ha az energiafogyasztásra összpontosítunk, az fontosabb vagy kevésbé fontos, mint a rovarirtó szerek felhasználására és az IPM alternatívák igénybe vételére koncentrálni. Azt tudjuk, hogy az erőforrás takarékos technológiák olyan mezőgazdasági rendszerekhez juttatnak bennünket, amelyek kevésbé energia intenzívek és kevésbé nyugszanak rovarirtó szerek használatán.

A negyedik kérdés a mérés maga. Hogyan tudjuk meg, hogy előrehaladást tettünk? Hajlunk arra, hogy azt mérjük, ami könnyen mérhető. Ezt teszik a szakpolitikusok Hollandiában és Svédországban, amikor a növényvédő szerek csökkentésének útját keresik. De még a rovarirtó szerek használatának mérését is sok különféle csoport vitatja. Ha Hollandiában felére csökkentik a növényvédő szer használatát (ott, ahol 1987-ben hektáronként 20 kg aktív hatóanyagot alkalmaztak), az valami egészen mást jelent Svédországban (ahol ugyanakkor hektáronként 1,1 kg aktív hatóanyagot terítettek), vagy az USA-ban (hektáronként 1,8 kg)és Dániában (hektáronként 2,6 kg).

Az Egyesült Királyságban a gabonatermelés során használt rovarirtó szerek használata az utolsó évtizedben 40 %-kal csökkent (18,4 millió kg-tól 11,5 millió kg hatóanyagra 19982 és 1994 között), az alkalmazás pedig hektáronként 2,5-2,9 kg között alakult. Ugyanakkor a kezelt területek nagysága 20 %-kal nőtt. Az 1990-1994 közötti időszakban Nagy-Britanniában a teljes növényvédőszer használat éves átlaga 29,2 millió kg aktív hatóanyag volt – úgy 20 %-kal kevesebb, mint az 1982. évi szint: 35,5 millió kg. (Mindazonáltal az US-ában a rovarirtó szerek használata minden idők legmagasabbja 1995-ben volt, 550 millió kg – a kétszeresénél is magasabb, mint amikor a Néma tavasz-t kiadták 1962-ben, ez a mennyiség az előző évhez, 1994-hez képest 40 millió kg növekedést mutat. A növényvédő szerekre fordított kiadások 1995-ben 10,4 milliárd dollárra rúgtak.) A csökkenés azonban csaknem egészben a biológiailag aktívabb termékek használatának és a kisebb megkívánt dózisoknak tulajdonítható, mintsem a rovarirtó szerek alternatívái elfogadásának. Mint a UK Környezetszennyezéssel Foglalkozó Királyi Bizottsága megfogalmazta: " a rovarirtó szereket a lehető legtakarékosabban és egyéb szabályozó intézkedésekkel kiegészítve kell használni" (RCEP, 1996).

A szakpolitikai diszkrimináció lassítja az átmenetet

Ámbár számos fontos nemzeti kezdeményezés és EU program létezik, amelyek a fenntartható mezőgazdaságot mozdítják elő, a legtöbb szakpolitika jelenleg is erőteljesen a fenntarthatósággal szemben áll, az ösztönzést gátló tényezőként hat. Rövid távon ez azt jelenti, hogy a modern technológiákról az erőforrás takarékos gyakorlat felé váltó gazdák ritkán képesek ezt megcselekedni anélkül, hogy az átmenet számukra bizonyos költségbe ne kerülne. Hosszú távon pedig ebből az következik, hogy a fenntartható mezőgazdaság széles körben, a helyi sikereken túl nem fog elterjedni. A fő probléma az, hogy a modern gazdálkodás külső költségeit, amilyenek pl. a talaj eróziója, az egészségkárosodás vagy az elszennyezett ökoszisztémák a gazdák a személyes döntésük meghozatala során nem veszik számításba. Ily módon az erőforrásokat pusztító gazdák nem viselik a károkozás társadalmi költségeit, sem pedig a szennyező vagy károsító tevékenység szabályozásával felmerülő költségeket.

Elvben lehetséges, hogy a gazdálkodás számára a tiszta, elszennyezetlen környezetből származó ingyenes inputot beárazzuk. Ha a szennyezési bírságokat valamilyen módon behajtjuk, akkor a környezetet pusztítók vagy szennyezők magasabb költségekkel találják magukat szembe, amelyet azután kényszerülnek a fogyasztókra hárítani, s ezáltal ösztönzést kapnak arra, hogy jobban az erőforrás takarékos technológiák felé forduljanak. Ez az elképzelés fogalmazódik meg a "szennyező fizet" elvben, amely az OECD országok nemzeti környezetpolitikájában már régóta hangoztatott gondolat. Mégis, a költségek bizonyos internalizálása bátorításának gondolatán túl ennek az elvnek a mezőgazdasági szakpolitikai irányelvek megfogalmazása terén még nem vették gyakorlati hasznát.

Az US-ában megdöbbentő világossággal látszik azoknak a szakpolitikáknak a hatása, ahol az árutermelésre irányuló programok tiltották a fenntartható gyakorlatot elfogadását, mégpedig úgy, hogy mesterségesen tették azokat a gazdák számára kevésbé nyereségessé. Pennsylvániában a monokultúraként, folyamatosan termelt kukorica anyagi megtérülését összevetették a vegyes rotációkat alkalmazó fenntartható mezőgazdaságban az 1990-es évek elején elért eredményekkel (ld. 3.6 tábla). Azonban a folyamatos kukoricatermelés több mint kétszer annyi közvetlen támogatást váltott ki a veszteségek fedezésére kapható kifizetések formájában. És ezek a gazdaságok több nitrogéntartalmú műtrágyát igényeltek, több talaj erodálódott itt, és háromszor-hatszor akkora kárt okoztak a gazdaságot körülvevő erőforrásokban. Világos, hogy az erőforrás takarékos rotációk jótékony hatással lettek volna mind a gazdákra mind a nemzetgazdaságra.

3.5. Tábla A fenntartható mezőgazdaság jelzőszámainak tíz csoportja

Kulcsindikátorok Példák az előmenetelt előidéző erőforrás takarékos technológiákra és gazdálkodási gyakorlatra
Növényvédőszerek
  • a felhasznált aktív ható- anyag hektáronként és a nettó output tonnájára vetítve
  • a talajvízbe és a felszíni vizek- be elszivárgó menyiség
  • a felhasznált szűk spektrumú és természetkímélő termékek aránya

  • Az integrált növényvédelmi technológiák elfogadása – rotációk, feromoncsapdák, rezisztens fajok és változatok, biológiai kontroll, terepi előrejelzés, rovarpartok és virágzó sávok, a megcélzott inputok feltérképezése a táblán
Műtrágyák
  • A hektáronként és a nettó output tonnájaként használt összes nitrogén, foszfor és kálium
  • A talajvízbe és a felszíni vizekbe elszivárgott tápanyag mennyisége
  • Az atmoszférától elszigetelt gazdaságokban használt nitrogén aránya

  • a megcélzott inputok feltérképezése a táblán
  • hüvelyesek és nitrogénmegkötő termények használata szántókon és legelőkön
  • a talaj tápanyagvizsgálata
  • lassan oldódó és mélyre helyezett műtrágyák
Talajok
  • A talaj szervesanyag tartalma (%)
  • A hektáronként és a nettó output tonnájaként erodálódott talaj mennyisége



  • hüvelyesek és nitrogén-megkötő termények használata
  • az organikus anyag vissza-adása a talajba (pl. zöld és állati trágya, szennyvíziszap)
  • Sövények és gyepes határok a felszíni vizek átfolyásának megakadályozására, puffer termények
Energia
  • A hektáronként és a nettó output tonnájaként közvetlenül és közvetetten elhasznált energia (gépek, elektromos energia, a műtrágyában és rovarirtó szerekben megtestesülő energia)
  • A termék megtermeléséhez megtett mérföldek száma a nettó output tonnájaként

  • Helyi energiaültetvény (pl. aratható sarjúerdő, továbbá a gazdaságban termelt villamos energia és hő)
  • Műtrágya csökkentett használata
  • Az inputok és szolgáltatások helyi forrásokból való igénybe vétele
Víz
  • A hektáronként és a nettó output tonnájaként használt öntözővíz
  • Az öntözés időrendjének megtervezése
  • Víztárolók létesítése
Hulladék
  • Élőállatoktól származó, a gazdaságban maradó hulladék
  • A hektáronként és a nettó output tonnájaként kibocsátott metán, nitrogénoxid és széndioxid
  • A reciklált hulladék aránya (műanyag zsákok, polythene)

  • Az élőállattal és növénytermesztéssel foglalkozó vegyes gazdaságok aránya
  • A műtrágya kibocsátás csökkentő technológiák elfogadása
  • A nem-megújuló források inputjánakés outputjának részletes könyvelése
Vadon élő természet
  • A gazdaságban élő madárfajok és madárpopulációk száma hektároként
  • Rovarok diverzitása a nem-termelt növények nyújtotta élőhelyeken
  • Csúcsragadozók populáció nagysága

  • Fokozott rotáció és a termények változatossága
  • Bogárpartok és virágzó sávok a vetemény között
  • Sövények és erdősávok/vizes területek védelme, kezelése
A helyi innovációk
  • Az innovációs ráta és a technológiák elfogadása (a kísérletek száma gazdaságonként)
  • Beruházás képzésbe és tanulásba

  • A gazdák által folytatott kutatások és a technológiák kipróbálását, azokkal való kísérletezést, tapasztalatcseréket követő vitafórumok támogatása
A helyi közösség
  • A munkahelyek száma a megművelt hektáronként és gazdaságonként
  • A gazdaság helyi vállalkozásoktól vásárolt inputjának és környezetvédelmi szolgáltatásainak aránya (15 km-es körzetből)
  • A fenntartható mezőgazdaság további elfogadása által támogatott helyi vállalkozások száma
  • A menedzsment- és tudásintenzív, nem megújuló forrásokhoz kötődő technológiák helyettesítése
  • A helyi vállakozóktól és szolgáltatóktól való beszerzések ráfordítási mintáinak auditja, erre vonatkozó explicit irányelvek kidolgozása
Partnerség és tanulás
  • Az érdekcsoportok konzultációjának és az általuk tartott vitafórumoknak a száma
  • A csoportos tevékenységekbe eszközölt beruházás, azoknak nyújtott támogatás
  • Participációs folyamatok és fórumok a döntéselőkészítés során a vidéki közösségekben


Sok országban szintén a modern mezőgazdaságot ösztönözték, amikor a rovarirtó szereket, a műtrágyát, a hiteleket és az öntözést támogatták. Ezek a támogatások világosan eme inputok használatát növelték. Azonban egyúttal az túlzott felhasználást és a pazarlást is ösztönözték. A támogatott víz és villanyenergia például Ázsia különféle részeiben hozzájárult az öntözéses mezőgazdaság terjedéséhez, ez pedig a talajvíz szintjének csökkenéséhez és a talajban a sók gyorsított felhalmozódásához vezetett. Az anyagi költség hatalmas: Peter Hazell és Ernst Lutz (1998) a Világbank egy új kötetében a fejlődő országok mezőgazdasági inputjának támogatási költségét 20-25 milliárd US dollárra tette a víz esetében, 6 milliárdra a műtrágyára és 4 milliárdra a rovarirtókra adott segély esetében. Amint a kötet írói fogalmaztak: "sok kormány a mezőgazdasági output árait is alacsonyan tartotta az export megadóztatása és a cserearányok túlértékelése útján, ezzel csökkentette a gazdák nyereségét, valamint a természeti erőforrások megőrzésébe és fejlesztésébe eszközölt beruházásaik megtérülését".

Ezek a szakpolitikák csökkentették a növényvédelemmel kapcsolatos fenntartható mezőgazdasági technológiák gazdasági életképességét. Indonéziában például csupán a rovarirtó szerekre kiírt támogatások 1986. évi visszavonása – 57 rizsgazdaságban használatos szer betiltásával párosulva – tette lehetővé, hogy a gazdák terepi képzése virulásnak induljon, és azt is ez tette lehetővé a gazdák számára, hogy a rovarirtó szer nélküli, avagy alacsony peszticid használatú rizstermelés felé forduljanak. Costa Ricában mindazonáltal az IPM számára nyújtott köztámogatás kárpótol a rengeteg szakpolitikáért és folyamatért, amelyek mind a növényvédő szerek használatát ösztönzik, beleértve a rovarölő szer intenzív rendszerek támogatását, a terményvédelmi oktatást, hatályba nem helyezett törvényeket, a peszticid kutatás köztámogatását, a növényvédő szerekre adott adó és vám kedvezményeket, végül a vegyszergyárak által továbbított információt. A korai 1990-es években öt év alatt a növényvédő szerek behozatala 56 millió US dollárról 84 millió értékre nőtt – az IPM és a fenntartható mezőgazdaság látszólagos terjesztése ellenére (Agne és Waibel, 1997).

A CAP és az EU-n belüli nemzeti agrárpolitikák keretében még sok ellentmondás marad. Az élőállat darabszámra jutó kifizetések például ösztönzik azok felvidéki túltartását Angliában, Írországban és a spanyolországi sztyeppéken. Az erdősítéseket célzó kifizetések arra ösztönzik a gazdákat, hogy a fajban gazdag ősgyepeket fa-monokultúrákkal váltsák fel. A magas gabonaárak miatt a portugál gazdák az utolsó 30 évben 160-200.000 hektár magyal tölgyet irtottak ki (Viera és Eden, 1995).

Európa-szerte sok hagyományos mezőgazdálkodási rendszer, amely jó az ember és jó a vidéki környezet számára ugyancsak fenyegettetés alatt áll. Bizonyos esetekben a szakpolitikák eme rendszerek ellen diszkrimináltak. Gaston Remmers tanulmányában (1996), amelyet a spanyolországi Alpujarra változatos fatermelő, növénytermelő és állattenyésztő gazdálkodásáról írt megmutatta, hogy mind az outputot növelni kívánó mezőgazdasági politika, mind az erdőültetvények létesítését szorgalmazó erdészeti politikák létező rendszereket fenyegetnek. A mandulaültetvények támogatása hektáralapú, de ahhoz, hogy az ültetvény bekerüljön a rendszerbe, 10 %-nál több egyéb terményt nem nevelhet. Ez megtiltja a gazdának, hogy a moruna babot (Vigna articulata) használja zöld trágyaként. A múltban, ha a gazda földjét "gyengének" minősítette, morunát vetett. Az állati trágyánál vagy a szervetlen műtrágyánál jobb megoldásnak tartotta, a moruna állja a szárazságot, fellendíti a mandulahozamot három éven át és állati takarmányként is alkalmas. Mégis, használata visszaszorulóban van.

Összefoglalás

A fenntartható mezőgazdaság alapvető kihívása, hogy a rendelkezésre álló természeti és társadalmi erőforrásokat jobban használjuk fel. Ezt akkor tehetjük meg, ha a külső inputokat a lehető legkisebbre csökkentjük, a belső erőforrásokat hatékonyabban hasznosítjuk és regeneráljuk, vagy a kettőt összekapcsoljuk. A fenntartható mezőgazdaság sokféle lehetőséget kínál a gazdasági, társadalmi és környezeti kérdések széles körű integrálására a vidéken. A gazdálkodásnak nem kell óhatatlanul a környezet veszélyeztetésével vagy szennyezésével előállítania az élelmiszert: az erőforrás takarékos technológiák módot nyújtanak a gazdáknak arra, hogy produktívak legyenek, megteremtsék a megélhetésüket, miközben megvédik a tájat és annak természeti erőforrásait a jövendő nemzedékek számára. A gazdálkodásnak nem kell óhatatlanul elszakadnia a helyi, vidéki közösségektől: a fenntartható mezőgazdaság, annak az ismeretek, a menedzsment készségek és munkaerő iránti megnövekedett igényével új, helyben maradó, helyből nyújtható szolgáltatásokat munkalehetőségeket kínál a vállalkozások és emberek számára a vidéki térségekben.

A legjobb bizonyítékok a gazdálkodási rendszereknek a fenntarthatóság céljait is magukban foglaló újratervezésére egy sor ázsiai, afrikai és latin-amerikai országból származnak. Itt a fő igyekezet arra irányul, hogy olyan térségekben növeljék az élelmiszertermelést, ahol a gazdálkodást eddigelé meg nem érintették meg a kívülről támogatott, modern technológia-csomagok. Ezekben az országokban a regeneratív technológiákat elfogadó vidéki közösségek lényegesen fokozták a mezőgazdasági hozamokat, miközben gyakran kevés vagy semminemű külső inputot sem alkalmaztak. E sikerek legtöbbje közösségre alapozott tevékenység mentén született, amely magában foglalta a gazdálkodás és a helyi gazdasági tevékenységek teljes újratervezését, miközben ebben a folyamatban a teljes közösség részt vett.

A mezőgazdaság fenntarthatóbb formáinak széles köre emelkedik ki és terjed Európában és Észak-Amerikában. Sokszor jelentősen hozzájárulnak a természeti tőke gyarapodásához. Azonban sok fontos félreértés is létezik a fenntartható és regeneratív mezőgazdasággal kapcsolatban. A leggyakoribb jellemzés az, hogy a fenntartható mezőgazdaság az alacsony technológiák valamely formájához való visszatérést képvisel, hátralépés a hagyományos mezőgazdasági gyakorlat felé. Ez kétségbevonhatatlanul nem igaz. A fenntartható mezőgazdaság újkori innovációkat is foglal magában, amely tudósoktól, gazdáktól vagy mindkettejüktől származhat. Azt is gyakran állítják, hogy minden olyan gazdálkodás, amely alacsony vagy alacsonyabb mennyiségű külső inputot vesz igénybe, csupán alacsony szintű outputot tud termelni. Ez is valótlan, két okból is. Először, sok, a fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazda megmutathatja, hogy terményátlaguk jobb, vagy ugyanakkora tud lenni, mint a szokványos mezőgazdaságban dolgozó társaiké. A legtöbb eset azt mutatja, hogy költségeik csökkenthetőek. A fejlődő országokban mindez új lehetőségeket kínál azoknak a közösségeknek a gazdasági növekedéséhez, amelyeknek nincs hozzáférésük a külső erőforrásokhoz, avagy nem tudják azokat megfizetni. Másodszor, a fenntartható mezőgazdaság az élelmiszernél többet termel – jelentősen hozzájárul a természeti és társadalmi tőkéhez, ámbár olykor mindkettőt nehéz mérni és beárazni.

A modern mezőgazdaság jelenlegi változásai ellenére még mindig több millió hektár földet, környezetileg érzékeny területet művelnek alacsony intenzitással Európában. Mértékük eltörpül a fenntarthatóan intenzifikált mezőgazdaság felé vezető jelenlegi áttörés mellett. Az organikus gazdálkodás a fenntartható mezőgazdaság egyik formája, amelynek során maximálisan az önszabályozó agri-ökológiai rendszerekre hagyatkoznak, helyi, vagy akár magából a gazdaságból származó megújuló erőforrásokra, valamint az ökológiai és biológiai folyamatok kezelésére. Európában a legutóbbi évek során az organikus mezőgazdaság aránya ugrásszerűen nőtt. Ennek mértéke meghaladja az1996. évi 1,2 millió hektár tízszeresét is. Csaknem 50.000 gazda vált mostanra elkötelezetté a tanúsított organikus gazdálkodás iránt.Az EK-ban kb. 820 organikus gazdaság volt 1997-ben, az összes művelt terület 47,900 hektár volt.

Az integrált gazdálkodási rendszerek a környezetkímélőbb gazdálkodási megközelítés egy más típusaként bukkantak föl. Újra csak, a hangsúly a menedzsment és információ nagyobb inputjának használatán van. Az integrált gazdálkodás annak különféle alakjaiban a fenntarthatóság felé tett lépést vagy lépéseket képvisel. Nehéz általánosítani abban a tekintetben, hogy mi történik az outputokkal. Azelőtt azt gondolták, hogy a fenntarthatóbb mezőgazdaság
akár organikus, akár integrált – a növénytermesztés és állattartás hozamainak csökkenésével jár. Mindenesetre ez az általánosítás többé már nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy a gazdák képesek a költségek némelyes (legalább 10-20 %-ra tehető) csökkentésére anélkül, hogy ez a bruttó haszonkulcsra negatív hatást gyakorolna. A jobban célra orientált és preciziós módszerek alkalmazásával kevesebb a hulladék, ennélfogva ez a környezetre jótékony hatással jár. Kezdetben visszaeshetnek a hozamok, de idővel megint emelkedni kezdenek. Ekkor a gazdák még erőteljesebben csökkenthetik az input használatát (úgy 20-50 % között), ha már bizonyos regeneratív technológiákkal ki váltották a külső inputokat, mint pl. hüvelyesek vetése a szervetlen műtrágya használata helyett, vagy ragadozók bevetése a rovarirtáshoz. A fenntartható mezőgazdaságban dolgozó gazdák helyzete idővel javuló tendenciát mutat.

Bizonyos eltérések közelítésének egyik módja, ha a fenntartható mezőgazdaságot mint lépések sorozatát képzeljük el. A fenntartható mezőgazdaság felé vezető átmenetet gyakran úgy tekintik, mint amely a gyakorlat és az értékek hirtelen váltását kívánja meg. Azonban nem minden gazda képes vagy hajlandó ekkorát ugorni. Mégis, mindenki képes egyetlen kicsiny lépést megtenni. És ha összeadjuk a kis lépéseket, végül hatalmas változásokhoz vezethetnek el. E folyamat mentén négy lépést terveztünk meg, ezek közül három vezet a fenntarthatóság felé. A 0. lépés természetesen a szokványos, modern gazdálkodás. A másik három a gazdasági és környezeti hatékonyság változásait testesíti meg (1. lépés); változásokat a regeneratív technológiák integrálása terén (2. lépés); végül a közösségekkel együtt a teljes újratervezést (3. lépés).

Hogyan lehet a gazdákat arra ösztönözni, hogy megtegyék a fenntarthatóság felé vezető három lépést? Az első dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy a fenntartható mezőgazdaságnak nem kellene egy sor konkrét technológiát, gyakorlatot vagy irányelvet előírnia. Ez csak a gazdák jövőbeni lehetőségeinek szűkítését szolgálná. A gazdasági, ökológiai, éghajlati és társadalmi feltételek változásai mentén kell a gazdákat és közösségeket ösztönözni és megengedni számukra az alkalmazkodást. A fenntartható mezőgazdaság ennélfogva nem egy egyszerű modell vagy csomag, amelyet széles körben, de időben megkötve kell alkalmazni. Sokkal inkább a társadalmi tanulás folyamata, olyan célkitűzésekkel, amelyek mérni képesek az előrehaladást.

A gazdáknak ennélfogva a tanulásba kell befektetniök. A fenntartható mezőgazdaság elfogadásának fő akadálya az információ és a menedzsment készségek hiánya. Kevesebbet tudunk ezekről az erőforrás takarékos technológiákról, mint amennyit a külső inputok használatáról a modern rendszerekben. Amint a külső erőforrások és gyakorlat fel váltotta a belső és hagyományos inputot és eljárásokat, az utóbbiakról szóló tudás szétfoszlott. Ráadásul az erőforrás takarékos technológiákra vonatkozólag a kutatóintézetekben sokkal kevesebb kutatás folyik. Világos, hogy döntő az a folyamat, amidőn a gazdák a technológiai alternatívákról tanulnak. Ha kényszerítik vagy kötelezik őket, egy darabig elfogadhatják ezeket, de csupán akkor fogják folytatni a gyakorlásukat, ha a saját jövedelmük függ majd e technológiáktól. Az áthidaló alkalmazkodás és az ilyen típusú zöld kondicionalitás csak fogcsikorgató támogatást szül, vagy még azt sem. Mégis, ha a folyamat participációs, vagyis engedi a döntésekben való részvételt, továbbá növeli a gazdák tanulási kapacitását gazdaságukról és annak erőforrásairól, akkor kitűnik, hogy az újratervezés alapjai le vannak fektetve. A társadalmi tőke megtartásának fontossága világosan bebizonyosodott a Franciaországban, Dániában és az USÁ-ban jelenleg folyó munkákból. Honnan fogjuk tudni, hogy e lépések mentén előre haladtunk-e? Manapság valamennyi mezőgazdaság még fenntarthatatlan állapotban van.

Nyilvánvaló, hogy szükség van jelzőszámokra, hogy a haladást mérhessük. Az indikátorokat könnyen mérhetővé kell alakítani, ennélfogva nem szabad költségesnek lenniök, vitathatatlannak és ennélfogva a külső és belső érdekcsoportok számára meggyőzőnek is kell lenniök, alkalmasnak a közvetlen menedzsment beavatkozáshoz, valamint alkalmasnak arra, hogy a gazdák és a vidéki közösségek számára értékeket teremtsenek, mind a természeti, mind a társadalmi tőke terén. Ez a fejezet tíz jelzőszám-csoportot ír le, és négy kulcsterületet tárgyal, amelyekkel foglalkozni kell, ha a jobb teljesítmény méréséhez indikátorokat fejlesztünk: ezek: a célkitűzések, az időtartam, a prioritások megállapítása és a mérés maga. Ha a szakpolitikák még le is lassítják az átmenetet, és alapvető reformra van szükség, hogy a fenntarthatóbb mezőgazdasághoz szükséges ösztönzőket fokozzuk, továbbá csökkentsük a torzulásokat, amelyek meg nem engedett előnyt adnak a modern gazdálkodás számára. Amint azt a következő fejezet tárgyalja, az élelmiszertermelés rendszerének reformja segíti a gazdálkodást, hogy az fenntarthatóbb legyen.

Ford. Vásárhelyi Judit

<< vissza