Szabó Máté*

Közösségek, önszerveződés, önsegély – elméleti és gyakorlati modellek az NSZK-ban

A nyolcvanas évek elején Magyarországon a társadalomtudományi vitákban és a társadalmi gyakorlatban egyaránt terjed a társadalmi önszerveződés eszméje, az autonóm közösségek keresése, illetve kialakításuk igénye. Ez a párhuzamos elméleti és gyakorlati igény társadalmi fejlődésünk általános tendenciáihoz kapcsolódik: a centralizált-bürokratikus társadalomszerveződési modell válsága, a gazdaságon és a politikán túlmutatva, a szociokulturális szférában is felveti a társadalmi autonómia kialakításának igényét. E problémakör messze túlnyúlik határainkon, hiszen eltérő társadalmi-politikai berendezkedésű országokban egyaránt jelentkezik, persze más és más hangsúllyal és jelleggel. Itt a társadalmi önszerveződés és közösségek, jelesül a szociokulturális önsegély témájának bizonyos NSZK-beli eredményeit szeretném összefoglalni három könyv kapcsán, s rövid kitekintésben alkalmazni tanulságaikat a hazai helyzetre.

A német történelem élesen vetette fel a közösségformák ellentmondásosságát a társadalmi haladás folyamatában. A közösségek egyrészt a társadalmi-politikai innováció előrevivői, az egyén és a társadalom közötti fontos közvetítők – másrészt szembekerülhetnek a modernizációs folyamattal, és szembekerülésük totalitárius pszeudoközösségek konzervatív reneszánszához vezethet, amely a modern társadalmat reprimitivizálni kívánja. Ez az ellentmondásosság él a mai nyugatnémet önszervezési mozgalmakban is. Új típusú szociokulturális közösségek jönnek létre, amelyek egyaránt nélkülözhetetlenek az egyéni identitásbiztosítás és a társadalomirányítás számára, s így egyszerre lehelnek az egyént emancipáló, ám ugyanakkor alávető képződményekké.

A közösségek "helyiértéke" függ a társadalmi berendezkedéstől, amelyben funkcionálnak, ám tevékenységük ugyanakkor alakítóan hat a társadalom egészének működésére is. Ez a dilemma a társadalmi struktúra és a dinamika határára, a konzervativizmus és a reform mezsgyéjére állítja a mindenkori önszerveződési kísérleteket. Dilemmájuk: mennyiben járulnak hozzá a fennálló társadalmi struktúra újratermeléséhez, illetve mennyire képesek megváltoztatni azt. Az egyén integrálásának funkciója a Rendszer támaszává vagy új típusú szocializációs és személyiségmodellek, új értékek és intézmények forrásává teszi a közösséget?

A közösségeknek a társadalmi változás és fejlődés szempontjából betöltött szerepe sajátos fénybe kerül, ha azt a tényt értelmezzük, hogy mindhárom kötet szerzői nyugat-berlini társadalomtudósok. Az eltérő társadalmi berendezkedésű országba beékelődött város szerepe a Berlinben korábban is eléggé eleven szubkulturális közösségi szolidaritás erősödéséhez vezetett. Nyugat-Berlin a szubkultúrák európai nagyvárosává vált, sajátos helyzete ugyanakkor tükrözi azok gettószerű, zsákutcás helyzetét. Mások szerint Nyugat-Berlin "2000 nagyvárosának" előképe, ezért a szubkulturális közösségek és a társadalmi önsegély tendenciája minták és előképek nemcsak az NSZK, hanem általában a modern európai nagyvárosok számára. Bárhogy is értelmezzük, Nyugat-Berlin kiemelkedő és sajátos szerepet tölt be nem csupán az NSZK-ban, de Nyugat-Európában is. A széles körű gazdasági-szociális támogatási rendszer, a politikai és az adminisztratív kontroll sajátosságai (például a katonai szolgálati kötelezettség hiánya és az ennek következtében oda áramló fiatalok tömege) a várost a szubkulturális társadalmi kísérletezés központjává teszik. Itt nőtt nagyra, majd szorult vissza a házfoglalók mozgalma, itt adják ki Európa legnagyobb példányszámú alternatív napilapját, a Tages-zeitungot, a zöldekhez tartozó Alternatív Lista bent ül a parlamentben, a kormányzó keresztényliberális koalíció Ulf Fink szenátor nevéhez kötődő politikája jelentős anyagi támogatást nyújt az új típusú alternatív közösségeknek – és még sorolhatnánk a metropolist témánk szempontjából kiemelkedő fontosságú kutatási tereppé emelő sajátosságokat.

Mi a közösség-típusú társadalomszerveződési formák kutatásának motívuma a fejlett tőkés államokban, mi adja e téma mai aktualitását? Összefogottan és világosan fogalmaz G.-J. Glaeßner és K.-J. Scherer a Kivonulás a társadalomból? Közösségek utópia, reform és reakció között című kötet bevezetőjében. A fejlett nyugati ipari társadalmak növekvő gazdasági és társadalmi problémái – mivel a tőkés rend forradalmi átalakítása nem várható, és a nem kapitalista társadalmakkal kapcsolatos eddigi tapasztalatok nem éppen biztatók – nem oldhatóak meg csupán az állami válságmegoldás és szociálpolitika kialakult eszközeivel. A problémamegoldás más, kiegészítő eszközeire és formáira van szükség. "A közösség és az önsegély történetének tapasztalatai ebben az összefüggésben olyan forrásnak tekinthetők, amelyből a szociálpolitika új alapjainak elemei nyerhetők."

"Az új társadalmi problémák többé már nem kizárólag a hagyományos osztályok konfliktusai köré csoportosulnak. Már ennek következtében is új jelentőséget kap a pártok és a szakszervezetek mellett egy régi szervezeti forma, a szövetkezés, a közösségi önsegély és a kooperáció többi formáival együtt. Ezek a formák alkalmasabbak az összes többinél az életvilágbeli összefüggések szervezésére, és azok érdekeinek a kifejezésére, akik nem, nem megfelelően vagy már nem kapcsolódnak az ipari termelés folyamatához."

A specifikus német tradíciók azonban a mai kérdésfeltevésekben is szerepet játszanak. "Az eddigi nyugatnémet vitákban nem reflektáltak arra, hogy nem csupán a centralista társadalomkoncepciók állam-istenítésének, hanem a közösség- és szövetkezés-koncepcióknak is van egy rendkívül problematikus oldala. A >>közösség<< – mindenekelőtt a romantikában gyökerező német tradícióban – az anonim társadalom idealizált ellenképévé vált, és ideológiává a >>népközösség<< eszméjében. Az ilyen romantikus és reakciós elképzelések jogos elutasítása mellett a politikatudomány hosszú ideig elhanyagolta azt a vonatkozást, hogy a modern munkamegosztásra épülő társadalomban nő a szakadék a társadalmi-politikai rendszer és az egyén életvilága között, és hogy minden politikai cselekvésnek szüksége van az egyén és a társadalom közötti közvetítő elemre."

Milyen tendenciák hívják életre a közösség és az önszerveződés iránti nyugatnémet érdeklődést? "1. A gazdasági és társadalmi válságidőszakokban nő a közösség iránti igény és az anonim tömegtársadalom kritikája, amelyet felelőssé tesznek a válság által előhívott egyéni életvezetési válságért. 2. Ennek az alapállásnak megfelel a közösségmodellre alapuló gazdasági, kulturális és politikai szervezetek és intézmények alapításának hulláma. 3. A társadalmi mozgalmak és a marginalizált társadalmi csoportok közösségmodelleket alkalmaznak anélkül, hogy reflektálnának eredetükre és történeti tapasztalataikra. A probléma alapstruktúrája lényegében ugyanaz, mint korábban: miként érvényesíthetők az érdekek a domináns társadalmi struktúrával szemben, amely elhanyagolja vagy elvileg tagadja ezeket az érdekeket, és hogyan lehet az alternatív életvezetés formáit az uralkodó struktúra keretei között hosszabb távra kialakítani? 4. A téma történeti és aktuális robbantó ereje a fejlett ipari társadalmak számára abban van, hogy a közösségmodellek egyrészt társadalom- és államellenes indulatokhoz kötődnek, másrészt társadalompolitikai reformkoncepciók részei, amelyek a fennálló társadalmi struktúrák megváltoztatására irányulnak (például szövetkezeti szocializmus, ökoszocializmus)." Gert-Joachim GIaeßner szerint szakítani kell a társadalom és a közösség Tönnies megfogalmazása nyomán elterjedt merev dichotomizálásával, amely rendszerint az egyik pólus fel-, illetve a másik alulértékelésével párosult. Ennek a felfogásnak az elméleti alapja az állam és a társadalom merev és közvetlen szembeállítása, melynek tradíciói Hobbes Leviathan-jáig nyúlnak vissza. A modern társadalomnak az atomizált egyének homogén szférájaként való elképzelése, illetve az ezek fölött álló, mindenható erőszak-monopólium intézményesítésének gondolata a közvetítő közösségek kikapcsolásával lehetetlenné teszi a társadalmi-politikai szervezet demokratikus modelljének kialakítását. A közösség ebben a felfogásban vagy múltként, a társadalom "mögé", vagy utópiaként, a jövőbe vetítve, a társadalom "elé" kerül, és mindkét esetben tagadják a modern társadalom közösségformáinak létezését, hiszen azok ebből a perspektívából csupán tradicionális elemek vagy futurista utópiák. Ezzel szemben Glaeßner szerint a társadalom és a közösség egymást kölcsönösen feltételező és egymástól csupán relatíve elkülöníthető szerveződési formák a modern ipari társadalmakban.

A közösségek léte szükségszerű a modern társadalmakban, ahol főleg az értékrendeket és szubkultúrákat alkotó társadalmi mozgalmak jelentik a modern, dinamikus közösségformákat. Az általános elméleti tételek bizonyítására Glacßner és Scherer kötete az egyházi, a szocialista, a szövetkezeti, a kommuna- és az alternatív gazdasági mozgalmak történetében és aktuális gyakorlatában követi és elemzi a közösség és az önsegély problémaíját.

GIaeßner és Scherer nem öncélú társadalomtörténeti és szociológiai vizsgálódást folytatnak, hanem a mai nyugatnémet alternatív közösségek szempontjából tekintik át a közösségszervezés modelljeit és azok dilemmáit. Közvetlenül a mai nyugatnémet közösségek problémáit dolgozzák fel Fritz Vilmar és Brigitte Runge Útban az önsegély társadalma felé? című könyvükben, illetve Nyugat-Berlin problémáit elemzi Joseph Huber Az új segítők. A "berlini modell" és az önsegélymozgalom jövője című munkájában. Mindkét kötet empirikus felmérésekre, illetve a mozgalmakban és közösségekben folytatott, résztvevő megfigyelésre alapítja elemzéseit, illetve ezekre hivatkozva építik fel kategóriarendszerüket.

Vilmar, Runge és Huber munkái a szociokulturális típusú önsegély közösségeit elemzik az NSZK-ban, illetve Nyugat-Berlinben. Vilmar és Runge szerint az önsegély-csoportok két fő típusba, illetve tevékenységi területre sorolhatók, amely két nagyobb csoportra osztható fel.

1. Humán alternatívák keresése. a) "Életvilág": a széles értelemben vett "környezet", elsősorban a lakó-, illetve a munkahely problémái. b) A "munka világa": ökobank, önigazgató képzési és munkahelyek, munkanélküliek önsegélyszervei, a munkaidő-csökkentést célzó iniciatívák. c) Szabadidő, képzés és kultúra: alternatív nyilvánosság, sajtó- és egyéb fórumok, önszervező szabadidő-eltöltés, "szabadiskolák", alternatív tudományos műhelyek (Wissenschaftsladen), szociokulturális centrumok.
   
   
2. Szolidaritás kialakítása a) Hátrányos helyzetűek segítése: a nők, a gyermekek, az ifjúság és az öregek önsegélycsoportjai. b) Diszkrimináltak: hajléktalanok, homoszexuálisok, rabok és büntetett előéletűek, külföldiek önsegélycsoportjai, illetve a harmadik világ problémáival foglalkozó iniciatívák. c) Sérültek és betegek: alternatív egészségügyi intézmények, terapeutikus közösségek.

A rövid és vázlatos felsorolás érzékelteti a vizsgált jelenségszféra sokszínűségét. Nincs szó itt egységes és tudatos mozgalomról, csupán bizonyos általános, közös sajátosságokkal rendelkező társadalmi cselekvési formák párhuzamos létezéséről. Vannak persze hálózatok, amelyek az egyes iniciatívákat, csoportokat összefogják, illetve bizonyos közös értékek, elméleti és politikai vonatkozások, de nincsen közös érdekképviseleti szerv, politikai szerveződés, ideológia.

Milyen kritériumok szerint sorolhatók be ebbe az "önsegély társadalmát" alkotó szubkultúrába az egyes csoportok? Huber a csoportok önértelmezéséből a következő sajátosságokat emeli ki. "1. Saját kezdeményezésű és önszervező (autonóm). 2. Azonos módon való >>érintettség<< valamilyen problémában, és ebben a vonatkozásban valamilyen, a közelebbi avagy a tágabb társadalmi környezetben való változtatás igénye. 3. Minden hivatásos erő részvétele nélkül vagy csak csekély közrehatásukkal működnek. 4. Egyenjogúság, szolidaritás, önigazgatás, bázisdemokrácia a csoporton belül."

Általános síkon elhatárolást igényel a társadalmi és a magánjellegű önsegély. Magánjellegű az önsegély, ha a résztvevők kizárólag a saját problémáik megoldására tömörülnek (például szomszédsági segély, hobbi-csoportok), és nincs bennük semmiféle objektíve vagy szubjektíve önmagukon, saját problémáik megoldásán túlmutató orientáció. A társadalmi önsegélycsoportok nem csupán a saját csoport problémáinak megoldásáért dolgoznak, hanem szolidárisak az érintettek szélesebb körével is. A másik relatív különbség a társadalmi, gazdasági és a politikai önsegélycsoportok között áll fenn. A kizárólagos politikai-hatalmi orientáció a politikai közösségformákat (pártok, pressure group) jellemzi. A társadalmi önsegélyközösség a politikainál tágabb tevékenységi területre orientált, ám az érdekérvényesítéshez valamilyen fokon politizálni is kényszerül. A "társadalmi" tevékenység sajátossága, a szociokulturális-szolidáris jelleg többletet jelent a tisztán politikai és a tisztán gazdasági tevékenységekhez képest, de mindkettő bizonyos elemeit magában foglalja. A társadalmi mozgalmakban eltérő a szociokulturális, a gazdasági és a politikai aspektusok aránya. A szociokulturális önsegélymozgalom együttműködhet politikai csoportosulásokkal (például zöldek) vagy gazdasági kezdeményezésekkel (például ökobank), hogy ezáltal bővítse tevékenységi profilját. A különböző tevékenységek integrációja így párhuzamosan valósulhat meg az egyes közösségen, illetve mozgalmon belül, és a más közösség-, illetve mozgalomtípusokkal való együttműködésben.

Eltérő a társadalmi-gazdasági és a politikai jelleg aránya az egyes közösségekben, illetve mozgalmakban. A kiterjedtebb cselekvési koordináció és szerveződés az intézményesedés tendenciáját mozdítja elő bennük, akárcsak a hatóságokkal való konfliktus és együttműködés, hiszen a szervezet leginkább szervezetet ismer el egyenrangú partnerként. Az intézményesedés a professzionalizációt, az állandó, bürokratikus szervezetet, az üzemszerű működést hozhatja magával, ugyanakkor növeli az érdekképviselet és a működés hatékonyságát.

Például az amerikai minták nyomán 1975-ben kis iniciatívaként megalapított "Szürke Párducok" (Graue Panther) ma már tízezer taggal rendelkező érdekképviseleti szerv a hatvan felettiek számára, amely képviselőt küldött a Bundestagba a zöldek színeiben, és számos konfliktusban, illetve hatósággal szemben lépett fel hatékonyan az öregek jogainak védelmében. Az érdekérvényesítés, a politikai nyomásgyakorlás és az ehhez szükséges bürokratikus-szervezeti tevékenységek mellett fennmarad a szociokulturális önsegély-jelleg. A segítségkeresők tanácsadása, a beteglátogatás, a segítség házi munkánál, a rendezvények szervezése stb. szervesen kapcsolódnak össze a politikai jellegű érdekképviselettel (például eljárások kezdeményezése, tüntetések és más akciók szervezése). A "befelé orientált" szubsztantív-ellátó, illetve a "kifelé orientált" instrumentális-érdekérvényesítő funkciók kölcsönösen kiegészítik egymást. A két tevékenységi irány relatíve eltérő módon intézményesedhet az adott szervezeten belül. A szubsztantív-ellátó oldal háttérbe szorulása, illetve teljes professzionalizációja esetén már nem beszélhetünk többé önsegélymozgalomról, csupán szolgáltató intézményről vagy érdekképviseleti szervről. E funkciók differenciálódása szükségszerű, ám szervesen kapcsolódniuk kell az érintettek közösségével ahhoz, hogy az adott kezdeményezés továbbra is az önsegély kategóriájába tartozzék.

Fontos probléma az önsegélycsoportoknál a külső támogatás szerepe. Meddig mehet el a közösség vagy a mozgalom a külső állami avagy egyéb intézményes támogatás elfogadásában? A szociális állam tehermentesítése érdekében az NSZK-ban több tartományi kormányzat (például Berlin, Bréma, Hamburg, Hessen) ad jelentős anyagi támogatást az önsegélyszektornak. A munkanélküliek foglalkoztatása, képzése, "lekötése", a rászorulók megsegítése, a deviáns elemek integrálása csupa olyan feladat, amelyek vonzóak a társadalmi feszültségek csökkentését célzó állami szociálpolitika számára.

Ezt a tendenciát mozdítja elő a szociális állam bürokratikus segélyezési struktúráiba vetett hit meggyengülése, továbbá az a tényező, hogy az alternatív önsegélyszektoron keresztül a rászorulókhoz eljuttatott források hatását és értékét megsokszorozza a laikus és önkéntes segítők és önsegítők lelkesedése és munkaereje. Ez a helyzet dilemmát jelent az önsegélymozgalom számára, hiszen egyrészt szükség van az állami támogatásra, másrészt azonban a megfizetett munkává átalakuló tevékenység elveszítheti önsegély-jellegét, és szolgáltatássá degradálódhat. A kérdés komplex, és szelektív megítélést igényel: bizonyos tevékenységek, illetve eszközök nem állíthatók elő spontánul, társadalmi forrásból, ám az önsegélymozgalom "félállami" jellegének kialakulása az eredeti profil feladását jelentheti. Az NSZK-ban, ahol igen széles körű és tartósnak ígérkező munkanélküliség alakult ki a szociális munkások és a tanárok körében, az önsegélymozgalomnak nyújtott állami támogatásokat ezek a munkanélküliek bizonyos értelemben pótlólagos foglalkoztatási csatornaként használhatják fel. Ez ahhoz vezetett például Hessenben a vörös-zöld koalíciós tárgyalások időszakában, hogy éppen a radikálisnak feltételezett mozgalmi bázis kezdte követelni a politikai engedményeket az állami támogatás elnyerésének érdekében.

Az állami támogatás önmagában és közvetlenül nem jelenti a közösségek "korrupcióját"; amennyiben például elfogadására a közösségek politikai nyomásgyakorló- és elosztó hálózata alakul, az egyes iniciatíva nem áll szemben védtelenül az állammal, és nincs kiszolgáltatva közvetlenül diszkriminatív-strategikus támogatási politikájának. Berlin keresztényliberális szenátusának támogatási modelljével szemben például a Hálózat (Netzwerk) elnevezésű szövetkezés jelent ellensúlyt. Az önsegélymozgalmak és közösségeik a jobb szervezés, a szolidaritás, a hálózatok révén a hierarchikus-patriarchális viszonyok helyett kooperációt alakíthatnak ki az állammal és intézményeivel. Az önsegélymozgalom szükségképpen kiegészítő funkciót Iát el az állami szociálpolitika "margóján", de ez önmagában nem hozza magával szükségképpen etatizálódását és bürokratizálódását. Sőt, az önsegélymozgalom valódi mozgalommá válása, politikai nyomásgyakorló és érdekérvényesítő funkcióinak továbbfejlesztése e szférát a társadalmi igényeket és érdekeket a politikai intézményrendszer felé közvetítő közeggé avathatja. Ezért az önsegélycsoportok számára a politikai munka nem csupán idegen és szervetlen kiegészítés, hanem egyben autonóm, alternatív identitásuk biztosítása.

Az állami intézményrendszerrel való kapcsolat minősítése elválaszthatatlan az önsegélymozgalom társadalomváltoztató perspektíváinak kérdésétől. Valóban "út az önsegély társadalmába" ez a mozgalom? Léteznek olyan alternatív társadalmi utópiák, amelyek általános társadalomváltoztató funkciót tulajdonítanak a kezdeményezéseknek. A "hajszálgyökerek forradalma" (Grasswurzelrevolution), a társadalmi önigazgatás általánossá tétele szerepel több társadalmi mozgalom ideológiájában és programjában: a legismertebb ezek közül a zöldek pártja, akiket az etatista alternatívák válsága, legyenek azok forradalmiak avagy reformisták, a közösségi és az önsegélymodellekhez vezetett.

Bárhogy is vélekedjünk ezeknek az ideológiáknak és utópiáknak az érvényéről, bizonyos, hogy az önsegélymozgalomtól nem vitatható el a társadalomváltoztató potenciál. A patriarchális-hierarchikus viszonyt az orvos, a terapeuta, a gondozó, a tanár és a beteg, a deviáns, a rászoruló, a diák között a közvetlen társadalmi segély és az érintettek önsegélye kooperatív-demokratikus struktúrává alakíthatja át. Funkcionálisan átépülhet az államjóléti-szolgáltató, kulturális-oktatási funkciója az autonóm iniciatívákkal való együttműködés révén. Megváltozhat a társadalom peremére szorult, hátrányos helyzetű rétegek önértékelése és a társadalom más rétegeiben a róluk alkotott kép. A posztmateriális értékrend terjedése megalapozhatja az önként vállalt segítői szerep széles körű elterjedését, esetleg a "munkatársadalom válságát" magoldáshoz segítő duális, rotációs foglalkoztatási rendszer (a megfizetett és az önkéntes munkát kombináló, illetve változtató gazdaság) részeként.

Az önsegélymozgalom társadalmi tanulási folyamatokhoz, társadalmi és politikai innovációkhoz vezethet. Hogy ezek mennyiben hozzák magukkal a mozgalmi ideológiák feltételezte általános, társadalomstrukturális változásokat, azt csak találgatni lehet. Mindenesetre az elvi lehelőségek szintjén a változtatási potenciál nem kevés és nem elhanyagolható.

Az önsegélycsoportok és közösségek számára a viszonylag egységes mozgalommá válás egyelőre még feladat. Erre azonban szükség van ahhoz, hogy ez a kialakulóban és terjedőben lévő társadalmi tevékenységi forma ne váljék az állami szociál- és gazdaságpolitika "szemétkosarává", illetve hogy beválthassa társadalomváltoztató potenciáljának ígéreteit. Az önsegélymozgalom sorsa a "Minótaurosz és a Messiás", a gondoskodó, paternális államba integrált pszeudomozgalom és a totális rendszerváltoztatást hozó alternatíva Szküllája és Kharübdisze között fekszik. Az első szélsőség az állami bekebelezés, a második a társadalmat bekebelező mozgalom, s mindkettő veszélyezteti a szociokulturális önsegélyt, a mozgalom identitásának alapját biztosító funkció ellátását.

Lezárásképpen tekintsünk a nyugatnémet tapasztalatok alapján saját problémáinkra. Van-e, lehet-e a szociokulturális önsegély csoportjainak és közösségeinek helye, szerepe Magyarországon? A közösségek problémája a mai magyar társadalomban Hankiss Elemér nyomán a "válság és hiány" tézisében megfogalmazódva vált vitatémává. A modernizáció sajátos útja Magyarországon a hagyományos közösségtípusuk felbomlásához, ám viszonylag kevés új közösségforma létrehozásához vezetett. Az individualizáció folyamata az egyént kiszolgáltatottá tette a nagy társadalmi-politikai szervezetekkel szemben, amelyek maguknak ideológiai síkon "közösségi" jelleget igényelnek. E pszeudoközösségek inkább a privatizálódást, a kollektív cselekvéstől való visszahúzódást mozdítják elő, nem rendelkeznek valódi integráló erővel. Az elsősorban a politikai, munka- és lakóhelyi közösségek válságaként és hiányaként jellemezhető folyamattal párhuzamosan megjelent társadalmunkban az olyan tradicionális típusú, ám még létező közösségformák revitalizálására való törekvés és tendencia, minta nemzet, az egyház és a család.

Az autonóm választáson alapuló, alternatív jellegű közösségek kialakulása nálunk elsősorban az ifjúsági, jelesül a diák- és értelmiségi szubkultúrában figyelhető meg. Ezek a mozgalmak és közösségeik persze más keretfeltételek között alakulnak ki, és részben más témákra orientálódnak, mint a hasonló nyugati törekvések, ám vannak jogos analógiák és párhuzamok közöttük. Megfigyelhető nálunk az utóbbi években bizonyos szociokulturális segély- és önsegélyformák jelentkezése e mozgalmak és közösségek körében. (Például: a Szegényeket Támogató Alap (SZETA), a családsegítő "Lares" gazdasági munkaközösség, a különféle terapeutikus csoportok, a lakóhelyi szerveződések, a nagycsaládosok egyesülete.) Behatárolt ezeknek a kezdeményezéseknek az elterjedése és hatóköre az NSZK-hoz képest, ám jelentőségük nálunk sem elhanyagolható. Határaik a társadalmi-gazdasági feltételeknek az NSZK-hoz viszonyított szűkösségében, valamint a társadalmi önszerveződéssel szemben politikai kultúránkban és politikai rendszerünkben fennálló – a nyugati társadalmakban ilyen formákban nem létező – korlátokban vannak. Jelentőségüket a megoldásra váró, szociokulturális jellegű problémák szaporodó sokasága, a "társadalmi beilleszkedési zavarok", az identitásválságok, a devianciák és a depriváció, illetve e problémák hagyományos feldolgozásmódjának válsága, az intézmények tehetetlensége, valamint a társadalmi demokratizálódáshoz szükséges participációt előmozdító jellegük adják. Mereven ható, korlátozó feltételrendszer, másrészről társadalmi-politikai igény és szükséglet állnak szemben egymással.

Ebben az NSZK-belitől jócskán eltérő helyzetben a magyar iniciatíváknak bizonyos "egzempláris funkció" jut osztályrészül. Kisszámú támogatóval és szerény anyagi bázissal, kevés külső támogatással, ám ugyanakkor társadalmi relevanciával, innovációs funkcióval, kvalifikált bázissal (tudósok, értelmiségiek) rendelkeznek, amely "példázattá" teszi őket a társadalmi problémák megoldatlanságára és az alternatív megoldási utak keresésére. Ennek a példaadó funkciónak a felvállalása sokszor nem tudatos, de strukturálisan elkerülhetetlenül szükségszerű a társadalmi öntevékenység összes formáiban.

A példaadás és a példázattá válás gondjai sokszor nem kedveznek az önsegélyfunkció ellátásának. A kezdeményezések, az öntevékenység létezése önmagában is eleve politikai problémává válik egy olyan társadalmi-politikai intézményrendszerben, amelyben a közösségi funkciókat szervezetek vélik kisajátíthatóknak, és a társadalom gondjait – Komai Jánosnak Tocqueville-hez visszavezethető gondolatával – az atyáskodó, paternális államhatalom kívánja megoldani, a társadalom öntevékenységének kikapcsolásával. Ez a szituáció a kezdeményezéseket gyakran már a működés érdekében rivalizálásra, illetve konfliktusra kényszeríti a nagy bürokratikus társadalmi-politikai szervezetekkel, melynek kimenetele az erőviszonyok következtében általában nem kétséges.

Érdekes és sajátos bürokratikus reakció a szociokulturális társadalmi önsegély igényének és lehetőségének a megjelenésére az e kezdeményezéseknek "rituális innováció" révén a bürokratikus csatornákba való terelésére irányuló törekvés. Ilyen, a társadalmi öntevékenységet kikapcsoló és a paternalizmust a társadalmi mobilizáció cégére alatt folytató törekvések a korábban állami feladatkörbe tartozó beruházások társadalmi segélyből történő finanszírozásának kísérletei (például Nemzeti Színház, községfejlesztési hozzájárulás), amelyek nem tesznek lehetővé aktív társadalmi részvételt és konstruktív beleszólást, csupán az államkassza hiányait az állampolgárok zsebéből kívánják kiegészíteni, és ezzel előmozdítják az állampolgári passzivitás és privatizáció amúgy is kiterjedt folyamatait.

Nem hiszem, hogy csupán politikai akadályok állnának fenn a társadalmi önsegély mozgalmának hazai kibontakozásával szemben. Az állampolgárok többségének rendelkezésére álló korlátozott és szűkös javak, valamint szabad idő, a materiális-akvizitív jellegű értékrend elterjedése és a hiányzó közösségi-önszerveződési kultúra olyan korlátozó tényezők, melyek érvényesülése a legpozitívabb politikai feltételek mellett is akadályozza a fejlett tőkés államok, jelesül az NSZK alternatív önsegélyszektorához hasonló társadalmi képződmények létrejöttét Magyarországon. Mégis, az egzempláris közösségek megszervezésének vissza-visszatérő kísérletei arra utalnak, hogy társadalmunkban van erre bizonyos igény és lehetőség. Ennek a lehetőségnek valósággá változtatása elsősorban a fiatal értelmiség új generációinak áldozatkészségén alapulhat. De létrejötte az egész társadalomnak érdekében áll, mivel előmozdíthatja a közösségek "válságának és hiányának", a "társadalmi beilleszkedési zavaroknak" és az identitási válságoknak a megoldását, és a társadalmi önigazgatás új iskoláit hozhatja létre.

(Gert-Joachim GIaeßner, Klaus-Jürgen Scherer: Auszug aus der Gesellschaft? Gemeinschafen zwischen Utopie, Reform und Reaktion. Europaische Perspektiven, Berlin, 1986.: Joseph Huber: Die neuen Helfer. Das "Berliner Modell" und die Zukunft der Selbsthilfebewegung. Piper, München, 1987. Fritz Vilmar–Brigitte Runge: Auf dem Weg zur Selbsthilfegesellschaft? Klartext, Essen, 1986.)

*Szabó Máté tudományos munkatárs, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Politológiai Tanszék

/A számítógépes változatot Nyvelt Erik készítette./