A modern civilizáció zárt, mechanikus gondolkodása, és a természettől mind távolabb élő ember félelmei együttesen a legújabb kori ember szabályozási kényszerében csúcsosodnak ki. Ez a kényszer Európa élő folyóiból ökológiailag elszegényedett és instabil csatornákat hozott létre, gátak közé szorítva, gyorsabb folyásra ösztökélve a veszélyesnek kikiáltott természeti képződményeket. Az eredmény: ma Európában alig akad valóban élő, önszabályzó folyó.

Dél-dunai ártéri erdők
A folyószabályozások a Duna eredeti jellegét néhol kevésbé változtatták meg, mint az a Tisza, és a legtöbb alföldi folyó esetében történt. A nagyobb vízhozamú, és több helyen is magas partszakaszok által határolt folyó medrének alakja ugyanis természetes módon is egyenesebb lefutást, gyorsabb folyást biztosított, mint például a lassú, valaha teljes hosszában kanyargó Tisza esetében. Ahol viszont alacsonyabb, árvízveszélyesebb térszíneket keresztezett a folyó, ott gyakran több kilométer széles árteret is hagytak az esetleges árvíz felfogására. Ezért a Szigetközben, és különösen a magyarországi Duna-szakasz déli részén, a széles árterületeken belül több helyen is megmaradtak a természeteshez közel álló ártéri társulások.

1. Gemenc (Területe 20.780 hektár. Fokozottan védett 2761 hektár. A terület zárt részei kisvasúttal és kirándulóhajóval tekinthetők meg, a többi egy jó térkép segítségével szabadon bejárható.)
A Gemenci-erdő a legnagyobb egybefüggő ártéri erdő Magyarországon. Több mint harminc kilométer hosszú, és akár tíz kilométer széles területét északon a Sió torkolata, délen a Báta–Szeremle–Baja vonal határolja. A védett terület még ennél is nagyobb, mert északon a Sió mellett felnyúlik szinte Szekszárd határáig, valamint magába foglalja a Bogyiszló mellett található ún. orchideás erdőt is (az alig harminchektáros erdőben tavaszonként kosborok – elsősorban vitéz és kisebb számban hússzínű ujjaskosbor – ezrei nyílnak).
A Gemenci-erdő tulajdonképpen nem is egy erdő, hanem a Duna holtágai és még élő kanyarulatai által elválasztott erdők sora. Így több mint húsz – egymással összefüggő – erdőtest és terület jött létre, amelyek a holtágak vagy a közeli települések neveit hordozzák (Tarlós, Felső-, Alsó- és Kisgemenc, Keselyűs, Malomtelelő, Veránka, Kis- és Nagyrezét, Cserta, Pörbölyerdő stb.). Ezek közül azonban több is meglehetősen rontott állapotú, mert hosszú évekig intenzív fakitermelés és mesterséges erdőtelepítés áldozatává vált. Általában a déli és a Duna mentén elhelyezkedő részek az érintetlen ártéri ligeterdők.
A múlt században – kiemelkedően értékes, világhírű gímszarvas-állománya miatt – kormány-vadászterületként szigorú védelemben részesült, így maradhatott fenn több ezer hektáron a valódi ártéri őserdő: a morotvák, láperdők, mocsaras rétek, belső tavacskák mesevilága. Ezeket a magterületeket tavasszal és áradások alatt általában elönti a Duna, és a mélyebb térszíneken akár egész évben megmaradhat a vízborítás.
A többször víz alatt álló területek rekettyéseit, a kissé magasabb területeken puhafás ligeterdők, nagy kiterjedésű, akár több száz éves fákból álló fehér füzesek, fekete és fehér nyárasok váltják fel. A szinte járhatatlan erdők cserjeszintjét sűrű galagonya, kányabangita és hamvas szeder alkotja, gyepszintjén mocsári tisztesfű, nyári tőzike él.
A még magasabban elterülő, csak néha vízborított részeket keményfás ligetek, tölgy-kőris-szil erdők borítják, a cserjeszintjükön Magyarország legnagyobb fekete galagonya állományával. A gyepszinten több sásfaj, kígyónyelv páfrány, kockás liliom nő, gyöngyvirágmezők pompáznak.

A terület állatvilága is igen értékes. A már említett, világhírű vadállományon, a vaddisznón, őzön és gímszarvason túl, nem ritka a vadmacska, és a vidra sem. A területen több denevér-, és békafaj (kecske-, tavi és mocsári béka, unkák), erdei és a vízi sikló él. Igazi gazdagságát azonban a madárvilág adja. A holtágakban, nádasokban és az ártéri dzsungel fáin gémek (szürke, vörös és törpegém, kiskócsag, bakcsó), tőkés és a cigányréce, fekete gólya költ. Szintén fészkel a jégmadár, a fekete harkály, több nádi énekes, és a füzikék, poszáták több faja stb. Az itt élő madarak legértékesebb tagjai azonban a ragadozók: a dél-dunai ligeterdőkben stabil réti sas-, kerecsensólyom-, és békászó sas- állomány fészkel.

2. Mohácsi-sziget (A kis, szabadon látogatható területek összesen kb. 1000 hektárt tesznek ki.)
Gemenctől délre, a Duna jobb oldalán elterülő Mohácsi-síkságon, és bal oldalán, a Mohácsi-szigeten is értékes ártéri társulások találhatók. Ezek azonban már közel sem több ezer hektár kiterjedésű ártéri erdők, többségük egy-egy fennmaradt, és eredeti állapotában megőrződött holtág, morotva környékére korlátozódik, amelyet a nemzeti park védelem alá helyezett.
A Gemenci törzsterülettel összefüggő védett terület Bátától egészen az országhatárig ér: Mohácsig a folyó két oldalán végigfutó vékony sáv, de kiterjed a Mohácsi-sziget néhol elmocsarasodó, máshol kis vízfolyások, csatornák által életben tartott morotváira is. Ilyenek találhatók Dunafalva és Bátmonostor között, Nagybaracska és Homorúd határában.
Ezeket a területeket általában ugyanazok az ártéri társulások jellemzik, amelyek a Gemenci-erdőt alkotják. A különálló kis morotvák széle gyakran elmocsarasodik, benövi a nád, megfelelő élőhelyet biztosítva a gémféléknek, a tőkés récének, és a nádi énekeseknek. A Homorúd mellett található Riha-tó nádasaiban nyári lúd is fészkel.

3. Béda-Karapancsa (Területe 7000 hektár. Fokozottan védett 1030 hektár. A szigorúan védett területek kivételével – Macskalyuk és Szúnyog-sziget a bédai részen – szabadon látogatható.)
Ez a terület szintén a Duna két oldalán, a Mohácsi-síkságon (Kölkedtől délkeletre), és a Mohácsi-szigeten (a Karapancsa–Homorúd vonaltól nyugatra) található, de a nemzeti park második legnagyobb, jórészt ártéri erdővel fedett területe máig egyetlen egységet alkot. Ahogy gyakran előfordult, ebben az esetben is a zárt határsáv mentette meg a természetet, hiszen a terület az egykori jugoszláv határ mentén található.
Az ártéri erdők jellege megegyezik a Gemenci területével: holtágak, gátak, csatornák, láprétek, morotvák által tagolt nedves, mocsaras terület, amelyet szintén füzesek, fekete és fehér nyáras puhafaligetek, tölgy-szil-kőris ligeterdők alkotnak. Azonban az a harminc kilométer, amennyivel délebbre van, az aljnövényzetben már erőteljes különbséget okoz. A Béda-Karapancsai erdőkben – a már említett fajokon túl – jelen vannak a balkáni (illír) flórához tartozó növények is. Ezek közül legjellegzetesebb a fürtös gyűszűvirág, a jerikói lonc, az illatos hunyor és az ezüsthárs.
Állatvilága is megegyezik az északabbra elterülő erdőkével: világhírű a vadállománya (szarvasbőgés idején feledhetetlen élmény – Gemencen vagy itt – kiülni egy gátra és hallgatózni), a szinte járhatatlan sűrűkben vadmacska, a gátak mellett vidra él. A madárvilág itt is páratlanul gazdag: ezekben az erdőkben él Magyarország legerősebb réti sas-állománya, és fészkel a barna kánya, a kerecsensólyom, a holló és a fekete gólya is – a már említett gém- és réceféléken túl.

Dráva mente (Néhány kisebb, szigorúan védett terület kivételével szabadon látogatható.)
A Dráva, szintén a határsáv miatt, Magyarország legépebben megmaradt folyója. Mindössze néhol folytattak szabályozási munkálatokat, és a folyó – különösen felső részén – máig elkerülte a szabályozás-őrület életellenes hatásait. A morotvák, holtágak, lápos partok, ártéri erdők, mocsaras rétek által kísért Dráva máig önszabályzó, a szó szoros értelmében "saját útját járó" folyó. A holocénban meglehetősen tágas teret vágott magának az északi löszös, homokos talajba, ahol jelenleg is változtatja, szinte hónapról hónapra alakítja, építi és bontja a medrét: néhol igen magas, leszakadó löszfalak szegélyezik (pl. Vízvárnál, Berzencénél), amelyeket alámos, rombol; máshol építi, és hordalékkal teríti egy-egy kanyarulatát; megint máshol kavics, és homokpadokat épít vagy éppen bont el. Csak a partjára kiülni is felemelő, és lelket építő, ám ha – a megfelelő engedélyek beszerzése után – valakinek sikerül csónakkal is végigjárni a magyar szakaszt Bélavártól Drávaszabolcsig, kiválasztottnak érezheti magát.

A Dráva által kialakított völgy a legszélesebb ponton sem több mint négy kilométer, de a folyó természetes állapota miatt, ez a terület önálló világ. A folyót kísérő nagy kiterjedésű ártéri erdők makromintázata megegyezik a dél-dunai erdőkével: a partokhoz közel rekettyefüzesek, néhol kisebb égerlápfoltok, majd fűz-, valamint fekete és fehér nyár ligetek, végül, a magasabb területeken tölgy-kőris-szil ligeterdők találhatók. A fás társulások mellett kisebb foltokban ugyan, de értékes fátlan társulások, nedves kaszálók, láprétek – rajtuk kockás liliom, szibériai nőszirom, mocsári kosbor –, és sásos társulások követik a folyót. A holtágakban, lefűződött morotvák vizében még gyakori a sulyom, a kolokán és a rucaöröm. Növényföldrajzilag ezen a területen megtalálhatóak a pannon, a mediterrán, és az alpi vidék flórájához tartozó növények is.

A Drávamente állatvilága alapvetően a folyó még mindig meglehetősen tiszta, a homok- és kavicspadok környékén ívásra kitűnően alkalmas, gyorsan felmelegedő vízének köszönheti gazdagságát. A Drávában közel ötven halfaj előfordulására van bizonyíték. Erre a forrásra rendkívül sokszínű madárvilág szerveződött. A holtágakban, ártéri erdőkben gémfélék sokasága (szürke és vörös gém, kiskócsag, bakcsó, bölömbika), fekete gólya, a nádasokban récék, az egyik part menti mocsaras erdőben kormoránok fészkelnek. A kisebb testű madarak közül gyakori a jégmadár, a füzikék és poszáták több faja. Hasonlóan a Duna déli szakaszához, itt is megjelennek a ragadozók: nem számít ritkaságnak a magasban köröző réti sas, de látható halászsas, és barna kánya is.
A Dráva további különlegessége a homok- és kavicspadokhoz kötődő madárközösségek jelenléte. A friss, növénnyel nem fedett kavicszátonyok fészkelője a ritka kislile, míg a nagyobb, vegetációval borított részeket a billegető cankó választja. A víz által kialakított friss padok másik ritkasága egy növényfaj, a Magyarországon csak itt található csermelyciprus. Hasonlóképpen értékesek a magaspartok löszfalaiban több ezres kolóniákban fészkelő parti fecskék.

A védett terület vékony, csak esetenként – egy-egy védendő holtágat, erdőt, mocsarat követve – kiszélesedő csíkja végigköveti a Dráva teljes magyarországi szakaszát, amely kerékpárral teljes hosszában bejárható – de lehet, hogy már csak egy rövid ideig. A Dráván a horvát kormány vízi erőmű építését tervezi, ami, ha – az emberi butaság újabb bizonyítékaként – megépül, egyszer és mindenkorra eltörli ezt a kis édent.

4. Őrtilostól Barcsig
Őrtilos határában, a Szent Mihály-hegyről a Drávára ereszkedő erdő botanikai ritkaság. Az agyagos talaj és a hűvös mikroklíma következtében olyan bükkös és gyertyános tölgyes társulás jött létre, amely egyébként a hegyvidéki területeket jellemzi. Aljnövényzetében a hegyvidéki és az alpi növényvilág jellegzetes képviselői élnek: hegyi zergevirág, hármaslevelű fogasír, tündérfürt, hármaslevelű szellőrózsa és más ritkaságok. (Hasonló jellegű területek találhatók a Zákány melletti Tölös-hegyen is.)
A Gyékényes és Berzence közötti védett terület sávjában – ahol egykor a Dráva járt –, húzódik a vízjárta Lankóci gyertyános-tölgyes erdő, amiben ritka lápi csalán, kockás liliom, mocsári nőszőfű él. Az erdő mellett egy kisebb égerlápos terület található, amit a védelem alá helyezésig erősen letermeltek, de a még így is értékes.
A Berzencétől Bélavárig húzódó védett, nedves, lápos területek égeresei, puhafaligetei és üde rétjei az egykor volt tájat idézik. Az erdőkben fekete gólya él, a mocsári kosbor által pettyezett réteken még rendszeresen hallani az országszerte mind ritkább haris hangját – a ritka és rejtőzködő madár otthon érzi magát a Bélavártól Babócsáig húzódó nedves kaszálókon is.
Ez a Dráva-szakasz talán a folyó legszebb része. Az akár harminc méter magasságot is elérő ártéri homokfalakban parti fecskék fészkelnek, a ligeterdőkben megtalálható az ártéri erdők jellegzetes madárvilága, és lejár ide a zsákmányt kereső réti sas is.

5. A Barcsi borókás (Területe 5520 hektár. Fokozottan védett 1227 hektár. Szabadon látogatható, de a szigorúan védett területek megtekintéséhez engedély szükséges.)
A Barcstól keletre elterülő mintegy hetven négyzetkilométeres területet mindenki ősborókásként ismeri, holott a boróka az eredetileg a területet fedő kocsányos tölgyesek kiirtása, majd a terület legeltetése miatt hódíthatta meg a buckákkal tagolt, homokos területet.
A nyílt és zárt homokpusztagyepen kialakult nagy területű, összefüggő borókás – a borókák között élő nyírfákkal – valóban szépséges látvány. A területen agárkosbor, fekete kökörcsin, tarka nőszirom virít, de legnagyobb értéke talán a ritka homoki kocsord.
Legalább ennyire izgalmas a meleg és száraz vidék rovarvilága. Majd' hétszáz lepkefajt találtak a területen, és él itt az egzotikus látványt nyújtó sisakos sáska és imádkozó sáska is.
A terület nedvesebb részein – a Rigóc-patak és a Széles-tó környékén – magassásos mocsárrétek, rekettyefüzesek, égerlápok, nedves kaszálók, a magasabb helyeken kocsányos tölgyesek húzódnak. Magyarországon csak ezekben az égeresekben él a szigorúan védett királypáfrány, a mocsárréteken tóalma, védett csetkáka és tőzegmoha fajok nagyobb állományai találhatók.

6. Barcstól Drávaszabolcsig (Néhány kisebb, szigorúan védett terület kivételével szabadon látogatható.)
Barcstól kelet felé, a Dráva-part védett sávja mellett továbbindulva, Sellyétől délre található különösen szép partszakasz: egybefüggő ártéri erdőkkel, erdővel borított zátonyokkal, és gazdag madárvilággal.
Tovább követve a folyót, alig néhány kilométerrel lejjebb – Mailáth-puszta és Cún határában – az egykori Ó-Dráva medrében egy elmocsarasodó, védett morotva és a környező puhafás ártéri erdők együttese alkot idilli szépségű tájat. A területen szürke gém, üstökös gém és más gémfélék költenek, a nehezen járható erdőkben vadmacska él.
Ahol a folyó elhagyja a magyar területet, ott található a védett mattyi erdő, fáin a Dunántúl egyik legnagyobb kormorántelepével, ahonnan a madarak a Drávára járnak halászni.

A nemzeti park kultúrtörténeti értékeinek ismertetése, még a felsorolása is, reménytelen vállalkozás, az érdeklődőknek azonban igen jó ismertetők állnak a rendelkezésére.
Földsáncok, földvárak, római kori utak és hídfőállások, templomok és a népi építkezés remekei emlékeztetnek arra, hogy az országnak ez a szeglete az őskortól folyamatosan lakott.
Az Alsó-Duna és a Drávamente területén a mai napig láthatóak az egykor volt – és ma nagyon hiányzó – ártéri fokos gazdálkodás emlékei: átereszek, csatornák, gátak. Ezzel a gazdálkodási móddal a területen élő ember képes volt az árvizeket saját – és a természet! – javára hal-ívató helyek, nedves kaszálók, tápanyagdús földek kialakítására felhasználni.
Dél-Somogy és Ormánság vidéke, apró – sajnos néha már alig lakott – falvaival, szépséges tájaival, az ember és a természet együttélésének lehetőségét sugallják.