Azt mondják, a Föld talán legszebb, legizgalmasabb tájai azok a területek, ahol két világ összeér – ahol valami véget ér, és valami más születik. Nos, a fertő-hansági táj éppen ilyen: a Sopron melletti Lövérek csapadékos nyugati oldalain még az alpi klíma érződik, de egy kőhajításnyira keletre a dombokon már melegkedvelő, szubmediterrán tölgyesek élnek. Még néhány méter, és máris Eurázsia legnyugatabbra fekvő nagy kiterjedésű, ám sekély, szikes tavához érünk, körülötte hatalmas, a századokkal ezelőtti világot idéző nádasokkal. Tovább keletre pedig az egykor volt összefüggő vízi világ zsombékos, lápos élőhelyeinek maradványaira és széles, Ázsiát idéző pusztákra bukkanunk (ahonnan azonban tiszta időben az Alpok csúcsaira látni). Mindezt a gazdagságot tovább színezik a Fertő-Hanság értékes történelmi és néprajzi emlékei.

A Fertő-Hanság-medence a Kisalföld legnyugatibb része, ami a Keleti-Alpok kiemelkedése, felgyűrődése során a Pannon- és a Bécsi-medence határán alakult ki. Egységes tájként az alsó-ausztriai Lajta-hegységig tart. A megsüllyedt medencét később az erózió és a szél (defláció) alakította. A Fertő-Hanság egészen a 17-18. századig egységes, több, mint hatszáz négyzetkilométeres kiterjedésű vízi világ volt, amelyben a Fertő tó és a Hanság vizei összeértek, utánpótlásukat pedig a Dunától, a Rábától, a Rábcától és kisebb patakok sokaságától kapták. Az ott lakók települései között nem egy volt, amelyik egész éven át csak csónakkal volt megközelíthető. A terület lecsapolását, kiszárítását és mezőgazdasági területté történő alakítását a 17. századtól többször is megpróbálták, de a két vízteret, a Fertőt és a Hanságot csak 1912-ben a mexikópusztai (ma Fertőújlak) zsilip segítségével tudták szétválasztani. A mélyebb hansági területek kiszárítását pedig az ötvenes években (ifjúsági építőtáborok sokaságával) megépített Hansági-főcsatornával sikerült elérni.

A Fertő tó és környéke
A megközelítőleg észak-déli irányú, 36 kilométer hosszú Fertő tó mintegy 309 négyzetkilométeres felületéből mindössze 75 négyzetkilométer tartozik Magyarországhoz. Ez a kiszélesedő déli rész az amúgy is alig egy méter átlagmélységű tó legsekélyebb, elmocsarasodó része. A Fertő története során – legutóbb 1865-70-ben – többször is teljesen kiszáradt, majd egy csapadékosabb időszakban újraéledt. Erősebb déli szél esetén a sekély magyarországi részen ma is iszapzátonyok tömkelege kerül szárazra a szélnyomás miatt. Az eredetileg lefolyástalan, pocsolyás területet jelentő "fertő" jelzőt a tó egyik kutatója tette meg a tó tulajdonnevévé, ezzel találóan, és röviden jellemezve ezt az élőhelyet, amit a folyamatosan iszapszemekkel telített, a legkisebb szélre felkavarodó sekély víz, az ebből következő gyenge fény és oxigén-ellátottság jellemez. A tó színe folyamatosan szürke a benne lebegő iszapszemcséktől, de a hatalmas kiterjedésű nádasokban meghúzódó belső tavak sötét olajbarnák a magas szervesanyag-tartalmú (eutróf) vízben oldott huminsavaktól. Az alföldi szikes tavakra emlékeztetető, magas sótartalmú víz nyáron fenékig felmelegszik, míg télen fenékig befagy. Ez az elöregedő, meglehetősen ingatag ökológiai környezet rendkívül sokszínű, és értékes élővilágnak nyújt otthont.
A tó magyarországi területét szinte teljesen nádas fedi, nyílt vízfelületet csak a nádason túl, a tó közepe felé, a nádasok belső tavaiban, és a nádasba vágott, útvesztő bonyolultságú csatornarendszeren találunk. Ez utóbbi a nyílt vízfelületet köti össze a tó környéki településekkel, a belső tavakkal, valamint a nádkitermelő területekkel – a halászok használják időtlen idők óta. (A Fertőrákos mellett kialakított fürdőtelepről felejthetetlen csónakkirándulás tehető a belső tavakhoz.) Ezt az élőhelyet nád, keskenylevelű gyékény és telelősás alkotja. A nyílt vízterületen különböző hínártársulások, rence, érdes és sima tócsagaz, valamint a területre a madarak által behurcolt fésűs békaszőlő és tengerparti káka él. A nádas, hínáros élőhelyen alsóbbrendű életek ezrei kavarognak: vízi bolhák, vízi poloskák, pókok, kabócák, kérészek, szitakötők és bagolylepkék. A nádas részeken lápi póc és réti csík is él, de halállományának jellegzetes képviselői a fertői nyurgaponty, a garda vagy a süllő, a belső tavakban compó, sügér, pirosszemű kele. Persze a tó messze földön híres lakói a madarak: nagykócsag, kanalas gém, bölömbika, búbos vöcsök, több récefaj, szürke- és vörösgém, nyári lúd, nádi rigó és nádiposzáták több faja él a nádrengetegben.
Nád-országot a délkeleti, keleti partrészen nedves rétek, láposok, szikes legelők és kisebb szikes tavak széles sávja övezi, melynek élővilága az alföldi szikeseket idézi. Jellemző növényeik a bárányparéj, a kamilla, vagy a bennszülött sótűrő sziki őszirózsa, sóballa, sziksófű és a fertői mézpázsit. A Fertő körüli szikes tavacskákon szigorúan védett kis lile, gulipán, piroslábú cankó és gólyatöcs fészkel. A kis tavak madárszigetein (például a mexikópusztai tavakon) ezres madárkolóniák élnek: dankasirályok, küszvágó csérek, kontyos récék stb. A terület fontos pihenőhely az őszi-tavaszi madárvonulás idején, amikor madarak ezrei zsizsegnek a Fertő körüli tocsogókban és a tavon.
Az eddigiektől jelentősen eltérő világot találhatunk a tó délnyugati partjainál. A Fertő-melléki dombsor lajtamészkövén molyhos-tölgyes karsztbokorerdő és erdős sztyeppréti társulások élnek. A Szárhalmi-erdőben több, mint hatvan védett növényritkaság teremt tündérországot, közöttük olyan kuriózumok, mint a leánykökörcsin és a feketekökörcsin, tizenkilenc kosborfaj, közöttük a csodás boldogasszony papucsa, törpe nőszirom, nagy ezerjófű stb.
A dombok alján a kis, kéthektáros Kistómalmi láprét jégkori maradvány élőhelye húzódik meg, a csak itt élő mocsári hízókával, valamint gyapjúsással, kígyónyelv páfránnyal. A dombsor a Fertő tavi kétéltű- és hüllőfauna telelőhelye is, ezért ősszel odafelé, tavasszal vissza az éltető vízhez unkák, kecske- és ásóbékák, varangyok százezrei indulnak, sűrű, tömött sorokban. Sajnos a Fertő körüli autóutakon (különösen Hidegség és Fertőboz között) ezrével esnek az autók áldozatául. Az utóbbi időben a nemzeti park elkezdte terelők és az autóút alatt átvezető átereszek kiépítését, ezzel segítve a békák vándorlását.

Hanság
A Hanság egykor Magyarország legnagyobb egybefüggő lápvidéke volt, a régiek a Fertő "édesanyjaként" tiszteltek. Felszíne mintegy három-négy méterrel alacsonyabb, mint a környező vidékekkel érintkező peremvidéke. Ebben a hatalmas, lapos, lefolyástalan medencében évezredeken át a láp, a rekettyés, a kis tavakkal tarkított zsombékos rét, és úszó szigeteivel a mocsár volt az úr, a pákász, csíkász, a madarász, a rákász és a halász ember csak vendég. A terület neve, a "hany" is lápot jelöl eredetileg. A falvak jobbára a Hanságból pár méterrel kimagasodó halmokra – gorondokra – épültek. Ezek az egykori lápszigetek kis dombok formájában ma is felismerhetők a területen járva, és nevükkel továbbra is jelzik az egykori településeket. Amint említettük, a Hanság lecsapolása alig ötven évvel ezelőtt fejeződött be, és ezzel megpecsételődött a sorsa. Ezt az életet a szó szoros értelmében a víz hordta a vállán. A tőzeges láp a lecsapolás után összeesett, kiszáradt, elporladt. Azonban egy-egy kisebb élőhelyen a felszín alatti morfológiai viszonyok megakadályozták a víz elszökését, és mindmáig megőrizték a hany valaha volt csodáját. Ezeket a területeket ma a nemzeti park őrzi és ápolja. A Déli-Hanságban ilyen a Kapuvártól északra, Osli mellett található Király-tó, a Csíkos égeres, és a Zsidó-rét. A Hansági főcsatornától északra elterülő Északi-Hanságban pedig a Jánossomorja, és Lébény közötti terület, illetve Lébénytől pár kilométerre lévő Tóköz vidéke, két szigorúan védett tavával, a Fehér- és a Barbacsi-tóval.

A déli hany Kapuvár körüli területeit égerlápok, rekettyések uralják. Kiemelkedő jelentőségű területe a Csíkos-égeres, amelynek "lábas" (támasztógyökeres) égerein telepekben szürke gémek laknak, és nem ritka a barnakánya és a fekete gólya fészkelése sem. A Király-tó felé indulva a Csíkos égeres után található a Király-tói égeres és a mellette húzódó rekettyés láprét. A vízlepte, sűrű aljnövényzetű, alig meglábalható erdőben mocsári és szálkás pajzsika él. Területén ( ami a Rábca töltéséről jól belátható ( haris, réti fülesbagoly, póling fészkel. Az egykor volt Király-tó a lecsapolások miatt ma már csak önmaga árnyéka, de mind több jel utal arra, hogy a folyamatos tőzegkitermelés miatt ismét megtalálja egykori ideáját, és életre kel. Már ma is madarak ezreit láthatjuk a tó körül, és ha lassan is, de növényvilága is regenerálódik. A tó kapcsán nem lehet elmenni Hany Istók legendája mellett, akit innen fogtak ki a kapuvári halászok 1749-ben. A kifogott lény egy elveszett, és valamilyen módon a tó körüli vízi világban életben maradt és elvadult árva gyerek. A beszédképtelen, teljesen vad gyermek a korabeli leírások szerint tökéletesen alkalmazkodott a lápi léthez: meztelen volt, bőre kéregszerűen megvastagodott, testét szőr borította, ujjai között kezdetleges bőrhártya feszült. Szemtanúk szerint a víz alatt úszva is képes volt megfogni a halakat. A gyermeket a kapuvári plébánia bejegyzése szerint 1749 március 17-én István névre keresztelték.
Kapuvártól délre, a Csáfordjánosfa melletti tőzikés Öregerdő az egykor a Hanságba torkolló folyókat kísérő ligeterdők kocsányos-tölgyeseinek egyik utolsó darabkája.

Az északi hany területe nagyobb, de kicsit jobban bolygatott, mint a déli részek. Területének nagy részét nedves kaszálók, láprétek, tocsogók idilli tájai alkoták – nyári hajnalban a párás reggel lenyűgöző élmény ezeken a nedves területeken. Az Úrhanyi-, Pintérhanyi- vagy Német-hanyi láp kőperjés, nyúlfarkfüves rétjeinek élővilágát a mocsárvilág elitje alkotja: jó néhány kosborfaj, kornis tárnics, illatos hagyma, buglyos szegfű, és hosszan sorolhatnánk még az itt élő védett növényeket. Az erdős részeken fekete gólya, gémek, esetleg kabasólyom fészkel. Az északi hany nyugati, Jánossomorjához közel eső részén pedig komoly túzokpopuláció él, nem beszélve a szigorúan védett parlagi viperáról.

A Lébénytől délnyugatra található Tóköz két híres tava – a Fehér-, és a Barbacsi-tó – szigorúan védett terület. A kis, egyenként mindössze kétszáz hektár körüli területek azonban rendkívül értékes élővilágot őriznek. Több száz fészkelő vízi madara között bölömbikák, törpe, vörös és szürke gémek, nádi énekesek találhatók. Vonuláskor vízi madarak ezrei lepik el a tavakat.

A nemzeti park területén a természet csodáin túl értékes történelmi és kulturális-néprajzi látnivalókkal is találkozhat az utazó. Mindenek előtt illik megemlíteni a nemzetközi hírű, ősöreg fertőrákosi kőfejtőt, amelynek jól faragható lajtamészkövét már a rómaiak is felhasználták Scarbantia (Sopron) falainak építéséhez (később Bécs palotáit építették belőle, ma pedig nyaranként koncertek és operák mitikus környezetét adja). Sopronban keresztezte egymást a kelet-nyugati pannon út és a Rómából északra tartó borostyánút – emlékeik, több más római kori lelet mellett, megtalálhatók a városban. Ilyen emlék a Fertőrákos melletti Mithras-barlangszentély, vagy a Sarród körül feltárt római villák maradványai is. Később hunok, avarok, besenyők, magyarok telepedtek le a területen. Az Árpád-korból fennmaradt lébényi templom román kori építészetünk egyik legszebb emléke. Szintén ebben a korban keletkezett a hidegségi körtemplom. A török pusztítás utáni időkből, a barokkból származó műemlékeknek is gazdag tárháza a táj (Fertőrákos, Fertőboz, Nagycenk, Fertőszéplak, Fertőd stb.).
A terület néprajzi emlékei a fertőből és a hanyból élő parasztember jellegzetes viseletét, tárgyi és települési emlékeit idézik, legyen az Csorna és Kapuvár vidékének népviselete, a fertőszéplaki falumúzeum, a Farád mellett található "szabad-hany" táji, mezőgazdasági emlékei vagy a több község határában fellelhető botoló fűzesek "termesztési módja" (Kóny, Barbacs).