A Hortobágyi Nemzeti Park Magyarország legelső – 1973-ban alapított – és máig legnagyobb nemzeti parkja. Területe a széles körben elterjedt nézettel ellentétben korántsem korlátozódik a Hortobágy földrajzi, ökológiai területére, hanem – különösen az utóbbi évek csatolásaival – jóval nagyobb annál. Széleskörű kutatásokra alapozva a szakemberek felderítették és több-kevesebb sikerrel védelem alá helyezték az Alföld valaha volt természeti-táji értékeinek legértékesebb, még fellelhető területeit: a foltokban még az eredeti arcát őrző szikes pusztát és füves löszpusztát, a szikespusztai tölgyes erdőket, tavakat, az egykor több száz négyzetkilométer kiterjedésű mocsaras lápos területek, és a Tiszát kísérő árterek galériaerdeinek maradványait.

A földrajzi táj határait északon a Tisza, illetve a Borsodi-ártér, nyugaton a Tiszafüred-Kunhegyesi-sík, keletről a Hajdúhát határolja, míg dél felé észrevétlenül olvad bele a Nagy-Sárrétbe.
A Tisza 19. századi szabályozási munkálatai előtt ez a terület természeti szempontból paradicsomi állapotokat mutatott. A gyakori árvizek és az akár egész éven át megmaradó pangóvizek világában az ember inkább vendég volt, mintsem gazda. A lápos, tocsogós vízi világot az ún. befelé néző falvak gyűrűje fogta körül, ahogy azt most is jól látni a térképen. A Hortobágy alig néhány méter szintkülönbségű felszíni domborzatán máig felismerhető a Tisza észak-déli lefutású mellékmedreinek formája. A folyó szabályozása után a kiszáradó puszta a legeltetés, a nagy sótartalmú, szolonyeces altalaj, a változó talajvíz és a szélsőségesen kontinentális időjárás miatt gyorsan szikesedésnek indult. Kutatások azonban kimutatták, hogy ez a folyamat a táj történetében a szárazabb időszakokban többször természetes módon is végbement – éppen ez biztosította a ma is megtalálható sziki társulások fennmaradását.
A gyorsan átutazó, intenzív élményekhez szokott ember számára első pillanatra talán unalmasnak tűnik a táj, de ha valaki időt és figyelmet szentel rá megértheti, hogy miért járnak csodájára messze földről a nomád világot még ma is őrző tájnak.
A terület több mint felét kitevő szikes puszta (Ágota puszta, Nagyiváni puszta, Kunmadaras, Pentezug, Angyalháza, Zám) végeláthatatlan fűtengere közelebbről megvizsgálva növénytársulások évszakonként, vagy akár havonként változó, különböző színű, elrendezésű és élővilágú foltjainak mozaikja. A magasabb, szárazabb padkatetőkön sótűrő cickafarkfüves társulások élnek, a névadó pusztai cickafark mellett jellemző növényfajaik a sárga sziki pozdor, a sziki útifű, a sziki madárhúr, a magyar sóvirág, esetenként a szarvaskerep, a réti peremizs, a bárányüröm.
A magasabb területeket kisebb-nagyobb vakszik foltok és szik-erek választják el egymástól. Ezeket a kloridos, szulfátos kis "halálzónákat" csak a legsótűrőbb növények képesek elviselni: budavirág, bárányparéj, tarackbúza, sóballa, az endemikus erdélyi útifű vagy a sziki üröm, fátyolvirág, kígyófarkfű díszlik rajtuk. A mézpázsitos társulások már átmenetet képeznek az ürmös szikes gyepek felé, amelynek jellemző növénye, a sziki őszirózsa nyár végén lilára színezi a vidéket.
A szikesek rovarvilágát környezethez jól alkalmazkodott lepkék, sáskák, ízeltlábúak fajai alkotják. Jellegzetesek a hálót nem szövő farkaspók-félék, és gyakori hazánk legnagyobb pókja a szongáriai cselőpók.
A puszta madárvilága rendkívül gazdag, több védett és szigorúan védett fajjal. Rendszeres fészkelő a ritka sziki pacsirta, a kopárosokon költő székicsér és széki lile. Féltve őrzött, ritkán szem elé kerülő fészkelő az ugartyúk, jelenlétére esténként jellegzetes panaszos kiáltása utal. Gyakori a bíbic, a nagy goda, és meg-megjelenik az ázsiai pásztormadár. Ragadozók közül rendszeresen látni a közönséges egerészölyvön túl pusztai ölyvet, parlagi sast, kerecsensólymot. Az őszi és tavaszi madárvonuláskor pedig vegyes madárcsapatok ezrei éjszakáznak a területen.
Az egykor volt löszpuszták nagyobb részét már művelésbe vették, a még fellelhető védett löszhátakon túl a szántók, ugarok vették át helyüket (Boda-zug, Rév-zug). Jellemző növényei a osztrák és a ligeti zsálya, és a réti őszirózsa. A terület zonális elhelyezkedésére utaló védett sztyeppnövénye a macskahere. A művelt területek egy része szántó, de jelentős a legelő és a száraz kaszáló is, ahol a fürj, a fogoly, és a túzok talál élettérre. Emlősállománya már szegényesebb, a kisrágcsálókon túl a legfontosabb a ragadozó madarak fő táplálékát jelentő ürge.
A mocsárvilág emlékét őrzik a megmaradt mocsárrétek, és láposok (Egyek-Pusztakócsi mocsarak, Kunkápolnás, Kunfényes, Feketerét), amelyek a terület mintegy negyven százalékát alkotják. Attól függően, hogy egy-egy terület meddig marad víz alatt, a meglábalhatatlan zsombékos, lápos mocsárréttől a szárazabb ecset- és hernyópázsitos, vizenyős rétekig terjednek. (Az utóbbi időben az aktív természetvédelem fő feladata, hogy megfelelő technikai háttér kialakításával gondoskodjon ezeknek a területeknek a rendszeres elárasztásáról.) A zsombékos területek tarackos, hernyópázsitos társulásának gyökérzete által közvetlenül megtartott földoszlopok olyan zsombékost alkotnak, ahol a mélyebb területek még száraz állapotban sem járhatók. Ezekben a védett tocsogósokban a csetkáka, a lila orvosi nadálytő, a sárga lizinka társaságában igen sok madárfaj talál fészkelő helyre: a szigorúan védett réti fülesbagoly, a sárszalonka, a goda, a vízicsibék több faja, sárga billegető. Csodás látványt nyújtanak a fehérszárnyú szerkők fészkelő telepei.
A vízzel bővebben ellátott területeket az egyre zártabb kákás, gyékényes, nádas társulások jellemzik. Itt kell megemlíteni, hogy a nemzeti park területén több nagy, mesterséges halastórendszer is van, amelyek szintén védettek (Hortobágyi halastavak, Csécsi-tó stb.) Nagy, nyílt vízfelületükkel és nádas, elmocsarasodó széleikkel ezek a mesterséges tavak vették át az egykori nagy pangóvizes területek szerepét, ezért jelentőségük az élővilág megtartásában kiemelkedő. A halastavakon és a zárt nádas élőhelyeken mintegy negyven madárfaj költ, és madárvonulási időszakban akár kétszáz fajból álló, többszázezres madárcsapatok is pihennek rajtuk ( az érdeklődők számára több helyen is madármegfigyelő-tornyot építettek a park munkatársai).
A gyakori fészkelők között találjuk a kanalas gémet, szürke és vörös gémet, bölömbikát, bakcsót, nagykócsagot. A területen költ mindhárom hazai vöcsökfaj (a vörösnyakú vöcsök násztáncának meglesése feledhetetlen élmény), guvat, több récefaj, a nádi énekesek majd minden hazai faja, és költ a ritka csíkosfejű nádiposzáta egyre növekvő állománya is. A mocsárvilág legrejtettebb területein rakja fészkét Magyarország egyetlen fészkelő lúdfaja a nyári lúd. A mocsarak szélén és a halastavak gátjain a füzesekben kis énekesek élnek, különösen megkapó látvány a gyakori függőcinege lépten nyomon látható fészke.
A tavak úszóhínár vegetációjában olyan védett növények találhatók, mint a rucaköröm, a sárgavirágú rovaremésztő rence, a fehéren virító vízi boglárkák, a kolokán, a békatutaj, a tündérfátyol és a fehér tündérrózsa.
Szintén a vizes élőhelyekhez tartozik a nemzeti park csatolt területeit képző tiszai holtágak rendszere (Ároktő, Tiszacsege, Tiszadorogma környékén), és a Kiskörei-víztározó turistáktól egyelőre megkímélt északi részén kialakult madárparadicsom, amely a víztároló gátrendszerén sétálva lenyűgöző látvány. A holtágak galériaerdeje vegetációs időszakban a legforróbb trópusi esőerdő megpróbáltatásaival várja az érdeklődőt ( és védi lakóit. Ezek a Tisza-menti szil, kőris, és tölgyfa galériaerdők Európában egyedülállóak. Az aljnövényzetet iszalag, szederinda, szulák és süntök alkotja. Az erdők koronaszintjén akár százas gémtelepek, a vízben matuzsálemi korú fák korhadnak, közöttük vaddisznó, nyest, vadmacska jár. A töltések felől a botoló fűzesek vizes rekettyéiben még él a lápi póc.
A nemzeti park másik messze földön híres erdőtársulása a szikespusztai tölgyes. Két jelentősebb állománya az Ohati és a kisebb Margitai erdő. Mindkettő az egykor volt nagy kiterjedésű zonális tölgyesek maradékai, sajnos egyre kisebb területen, és jobbára meggondolatlanul betelepített fafajokkal vegyesen. Ennek ellenére még mindig komoly természetvédelmi értékkel rendelkeznek. Uralkodó fajuk a kocsányos tölgy, a csertölgy, ritkább a molyhos tölgy, ezek mellett az egykori keményfaligetek maradványai a magyarkőris és a vénicszil. Az alsóbb régiókat tatár és mezei juhar, veresgyűrű som, galagonya és fagyal alkotja. Aljnövényzetük, illetve nagyobb tisztásaik növényzete jellegzetes és gazdag: odvas keltike, salátaboglárka, tavaszi csillagvirág stb. Tisztásain sziki kocsord, csepleszmeggy, ritkán törpemandula található. A sziki erdő állatvilága fajgazdag és jellegzetes. Háromszáz különféle lepkefaj, a vészesen ritkuló cincérek fajai, és futóbogarak alkotják. Az erdőfolt vonzza a madarakat, gyakori fészkelő az erdei és berki tücsökmadár, az erdei fülesbagoly, de fészkel a vörös vércse, az egerész és darázsölyv, és a kabasólyom is. Az Ohati erdő jellegzetes pusztai fészkelője volt a felhagyott vetési varjú fészkekben tucatszám költő kékvércse, mára azonban jó, ha néhány pár fészkel – ma már gyakrabban találni a puszta telepített erdeiben, a marhák védelmére egykor kialakított ún. szárnyékerdőkben (Juhosháti, Papegyházi erdő), ahol vörös vércse, sárgarigó, vadgerle és örvös galamb mellett talált otthonra.

A nemzeti park a természeti-táji értékek mellett gondot fordít a terület gazdálkodási, kultúrtörténeti értékeinek megőrzésérte és bemutatására is. A látogatók nagy része megelégszik a híres hortobágyi kilenclyukú híd, és a tövében megrendezett vásár gyakran sekélyes, talmi kínálatával is, pedig a puszta ennél jóval többet nyújt.
Elég csak jó szemmel belenézni a pusztába, és rögtön feltűnnek a síkból akár tíz-tizenöt méterre is kiemelkedő dombok, a kunhalmok vagy kurgánok, illetve a kisebb laponyagok népvándorlás kori temetkező, és őrhelyei (a legnagyobb kurgán a Nagyiván mellett látható Bürök-halom, de legalább száz másikat is találhatunk).
A területen a 16. század környékéig mintegy harminc, még az Árpádkorban keletkezett település létezett, amelyből néhányat részben feltártak: Csécs, Balmaz, Zám mellett egykori templomok, temetők maradványai találhatók. Híres a valaha volt Papegyháza Szent László-kori templomának rekonstruált alapja Darassa- és Máta-puszta határában. Újabb kori emlék a felújított Zádor-híd, a kilenclyukú ma már használaton kívül álló kistestvére. A Hortobágy nomád, pásztorkodó életmódjának rekvizitumai az itt-ott még látható gémeskutak, az ősi magyar juh, a racka nyájai, a nagy hírű szilaj szürke marhacsordák, és a szintén ősi magyar kutyafajták: a puli, a pumi, a kuvasz és a komondor. A nemzteti park bemutatóhelyein (Hortobágyon, Nagyivánban stb.) a pásztorélet eszközein és fényképdokumentációján túl megtekinthető a jellegzetes pásztorszállás, a "vasaló", és a honfoglalástól a legutóbbi időkig használt, tájba illő "seggenülő hodály" is. Az egykori településkép leginkább Nagyivánban, Kunmadarason és Nádudvaron maradt meg. A halászfalvak szépséges házaira pedig a Tisza jobb oldalán Négyes, Tiszabábolna és Ároktő településeken lelhet rá az érdeklődő.