Az Őrség mindmáig titokzatos vidék. Nem betyártörténetei vagy sötét szurdokvölgyei teszik azzá, mint például a Bakonyt vagy a Börzsönyt, hanem – bár a külvilághoz természeti és történelmi szempontból ezer szállal kötődik – befelé forduló, sajátos fejlődési pályán mozgó, zárt világa, amelyben a természet és az ember tökéletes egymásra hangoltsága, világteremtő erejének jelenléte máig érezhető.
A területen élő ritka, nem egyszer unikális növény- és állatfajokon túl, a nemzeti park létrejöttét éppen ezért az Őrség felbecsülhetetlen érékű tájképi adottságai indokolták: a falvak szerkezete, a jellegzetes építkezési szokások, és a lenyűgöző, fenyvesekkel borított, háborítatlan táj.

Bár a tájegység széles körben Őrségként ismert – a nemzeti park is ezt a nevet kapta –, a területet földrajzilag három, egymáshoz nagymértékben hasonló, de mégsem egyforma táj alkotja: az Őrség keleti határa Zalalövőnél húzható meg, míg nyugat felé nagyjából Orfaluig, Apátistvánfalváig nyúlik. Ezen túl már a Vendvidék kezdődik. A terület déli része, a Kerka-folyótól délre elterülő Hetés. (Őrség alatt mindhárom tájegységet értjük ebben az ismertetésben is).

Az Őrség, Vendvidék és Hetés területét a több millió év óta keletre tartó folyók alakítják. A terület kavicsos–agyagos alapkőzetét is az Ős-Rába és az Ős-Dráva hozta létre, amit az Alpok felől érkező folyók – az Ikva, a Pinka stb. –, és a jelenleg is errefelé lefutó Kerka, Rába, Szala (Zala) formál. A szétterített hordalék és a hordalékkúpok alakították ki azt az alapformát, amelyen a későbbi eróziós folyamatok eredményeképp kialakult az Őrség jellegzetes dimbes-dombos, patakvölgyek által szabdalt, szelíd tája.
A terület éghajlata kiegyensúlyozott, szubalpin jellegű – meleg, de nem forró nyár, és csapadékos, de nem hideg tél. Mindehhez igen bőséges csapadék társul, ami együttesen megteremti a lehetőségét a gazdag és dús vegetáció kialakulásának: a terület mintegy kétharmadát fedi erdő. A kavicsos alapkőzeten képződött agyagos, barna erdőtalaj a nagy esőzések miatt igen gyakran erodált, felső termőrétegétől megfosztott, kis teljesítményű, ezért egyébként sem alkalmas komoly mezőgazdasági művelésre.

Az őrségi táj jellegzetessége nagy területen megmaradt, egybefüggő erdők látványa, amelyek többségét gyertyános-tölgyesek, bükkösök, lombelegyes fenyvesek, és erdeifenyő erdők alkotják. Több helyen, de különösen a Vendvidéken a lucfenyvesek is nagy kiterjedésű erdőket alkotnak.
Az erdők és az erdei rétek, irtások aljnövényzetét az alpesi flóra, a délről idáig felnyúló illír (balkáni) növényvilág fajai, és természetesen a pannon flóra nem egyszer igen ritka tagjai alkotják – értékes és egyedi társulások kialakulását eredményezve.
A tájegység keleti részén és a déli, délkeleti domboldalakon jellemző cseres-tölgyes társulások aljnövényzetében gyakori a gímpáfrány, a tőzegpáfrány, a farkasboroszlán, a keskenylevelű nőszőfű, a tündérfürt és a farkasölő sisakvirág.
A hűvösebb területek lomboserdő-fenyves elegyeseinek aljnövényzete nem kevésbé értékes, hiszen olyan fajok alkotják, mint a kakasmandikó, a fecsketárnics, az erdei ciklámen vagy a sárgaliliom.
A terület igazi látványossága persze a hegyvidéki hangulatot árasztó, nagy kiterjedésű mészkerülő erdeifenyvesek jelenléte. (Felejthetetlen élmény a hajnali párában úszó fenyvesek látványa.) Jól érzik itt magukat, hiszen egyeduralkodók, mert az erodált, gyenge minőségű talaj nem képes eltartani a nagyobb tápanyagigényű lomberdei társulásokat. A fenyvesek szélein, ritkásabb részein csarab, vörös áfonya, fecsketárnics, és kétlevelű sarkvirág él, de megtalálható Magyarország valamennyi körtike faja is.
Az erdők között meghúzódó kisebb-nagyobb szubalpin kaszálórétek látványos lágyszárú növényvilága szintén értékes. Olyan ritka, védett fajok találhatók már egy kisebb területen is, mint a szártalan kankalin, a réti szegfű, a szártalan bábakalács vagy az őszi fűzértekercs.

Az Őrség azonban nem csak nagy kiterjedésű, összefüggő ősbükköseiről és fenyveseiről híres, hiszen legalább ilyen érték a vízhez kötött társulások jelenléte.
A több száz forrás és a több tucat kisebb-nagyobb patak környezetében lápok, láprétek, nedves kaszálók találhatók. Kialakulásukat segíti a néhol közvetlen a talajszint alatt húzódó agyagréteg, ami nem engedi a lehulló csapadék mélybe jutását, és ezért az év nagy részében lehetővé teszi a tocsogós, vízjárta területek fennmaradását.
A terület gazdag állóvizekben is, a dombok között és az erdőkben gyakran húzódnak meg tavak – néhol inkább csak tavacskák. A természetes tavak mellett, a vízfolyások visszaduzzasztásával több helyen is kialakítottak mesterséges tavakat, ilyen például a Vadása-tó Hegyhátszentjakab mellett, a Vadása II-tó, a Barkás-tó, a Himfai- vagy a Máriaújfalui-tó.

A vízjárta, természetes állapotú területek magassásos mocsárrétjeinek, láprétjeinek ritka növényei a kosborok (szúnyoglábú bibircsvirág, széleslevelű és erdei ujjaskosbor, sömörös kosbor), de az itt élő védett fajok között van a szibériai nőszirom, a csillagos nárcisz, a gyapjúsás és a sárgaliliom is.
A féltve őrzött igazi szenzációt azonban a tőzegmohás élőhelyek – rétek és dagadólápok – jelentik. Ezek a kis, néha csak néhány tized hektáros társulások valódi csodák. Bár jó néhány vízfolyás mellett találhatunk kisebb-nagyobb tőzegmohás területet, a leghíresebbek a Szőce-patak mentén található szőcei láprét, a Szala, a Hársas- és a Gvajka-patak vízfolyásait kísérő tőzegesek, de legalább ilyen jelentős a Szalafő és Farkasfa között meghúzódó Fekete-tó (ami nevével ellentétben már régen nem tó, hanem tőzegmohás dagadóláp).
A terület tőzegmohás társulásait tíz tőzegmohafaj alkotja. Olyan ritka és értékes – részben jégkori maradvány – növényeket tart életben, mint a tőzegeper, a kereklevelű harmatfű, a vidrafű vagy a Magyarországon csak erről a területről ismert tőzegkáka. A tőzegmohás társu lások – kis méretük és fizikai szerkezetük miatt – igen sérülékenyek, ezért egyiket-másikat kerítés óvja – egyúttal a látogatók védelmét is szolgálva. Ezek a lápok ugyanis a könnyen beszakadó mohaszőnyeg alatt nem egyszer öt-tíz méter mélyek, ezért életveszélyes helyzetbe kerülhet a rájuk tévedő ember!

Az Őrség állatvilága az élőhelyek és növénytársulások sokszínűségének megfelelően igen gazdag.
A gerinctelen állatfajok magas száma és rendkívüli sokszínűsége nem utolsósorban a tiszta, zavarásmentes környezetnek, a mezőgazdasági művelés alacsony arányának, és a felszíni vizek tisztaságának köszönhető. Az ide érkező látogatót elsősorban a hegyi kaszálók, és a láprétek gazdag szitakötő- és lepkefaunája fogja meg: a kutatások eddig 1500 lepkefaj jelenlétét bizonyították, ezek jó része olyan táplálékspecialista, amely az országban csak itt, vagy elsősorban itt fellelhető növényeken él. A legritkább fajok közé tartozik a lápi tarkalepke, a narancslepke, a szenderek és a szövőlepkék több faja. Hasonlóképp sokatmondó, hogy a patakok felső folyásában még mindig körülbelül száz tegzesfaj lárvája él, amelyek pedig köztudottan érzékenyek a szennyezésre.
A nagy kiterjedésű, és több helyen (például Szalafő mellett) az erdészeti művelésből már évtizedek óta kivont lombos és fenyőerdők bogárvilága igen gazdag, és – ami jelen esetben fontosabb – látványos. A nagytestű futóbogarak több, csak itt élő fajával találkozhat a figyelmes szemlélő, és gazdag a cincér- és szöcskefauna is – ebben az esetben is több, hazánkban csak itt megtalálható fajjal.

Az őrségi patakok, mesterséges és természetes állóvizek a környezet tisztaságára érzékeny halfajok számára biztosítanak túlélési esélyt. A sebes pisztráng például több patak felső folyásánál is megtalálható, bár például a Hársas- és a Gvajka-patakban – a víztározó kialakításával együtt járó visszaduzzasztás miatt – már csökkent a számuk. A legtöbb patakban azonban jól érzi magát a fürge cselle, míg a vizenyős területeken, lápos társulásokban nem ritka a réti csík.
A hal- kétéltű- és hüllőfauna szempontjából a nemzeti park egyik legértékesebb része természetesen a Rába, amely azon kevés folyónk közé tartozik, amelyik – legalább részben – elkerülte a folyószabályzást. Ennek köszönhetően ez a folyó még mindig valódi élővíz. Különösen a felső részeken (Alsóújlakig) jobbára még maga alakítja medrét – gyakran éles letöréseket, omladékos partot formálva. A főmedret és a morotvákat ligeterdők, nedves kaszálók, láprétek övezik. Az eddig felsorolt halfajokon túl ezekben a vizekben még él a védett selymes durbincs, a német és a magyar bucó.
Az erdők közötti – gyakran kis helyi forrás által táplált – nedves lápréteken, a patakok nedves társulásaiban és a Rába felső szakasza mentén is gyakori a sárgahasú unka, az alpesi gőte és a foltos szalamandra.

Az Őrség rendkívül gazdag madárvilágának legértékesebb részét azok az elsősorban hegyvidéki elterjedésű fajok alkotják, amelyek az országban csak néhány helyen élnek. Ilyen elsősorban a keresztcsőrű, a hegyi fakusz, de ide tartozik a fenyvescinege, az erdei szürkebegy, és Európa két legkisebb madara, az itt gyakori sárgafejű és a tüzesfejű királyka. Ezen túl a lombos erdőkben az odúlakó kékgalamb költ, gyakori a hamvas küllő és a fekete harkály. Sajnos az egykor a fenyvesekben szép számmal költő siketfajd mára eltűnt az Őrségből, de a hasonlóképp érzékeny, zavarást nem tűrő, erdőlakó fekete gólya még több helyen is fészkel.
A Rábát szegélyező nedves területeken, zátonyokon gyakran látni kis lilét és billegető cankót, a nedves réteken haris él.
Az Őrségben élő emlősök közül a menyétfélék néhány tagja (menyét, nyest, nyuszt, hermelin), a vadmacska, az elsősorban a nagyobb vízfolyások mentén élő vidra, és az értékes gímszarvas állomány érdemel említést.

Ahogy a bevezetőben már szó volt róla, az Őrség egyedülálló szépségének, értékének fő oka az ember és a természet harmonikus kapcsolatában keresendő. Érdekes-furcsa tény, hogy ez annak ellenére – mi több, éppen azért – alakult így, mert ez a táj emberemlékezet óta határőrvidék. Előbb a kelták, majd a rómaiak telepedtek meg, később, a 10-11. században a magyarok érkeztek erre a vidékre. A keletről jött nép a nyugati támadások ellen akarta magát bebiztosítani, ezért nyugati határaira, a gyepűvidékre őrállókat, figyelőket telepített, akiknek tiszte az ország védelme volt a nyugati veszéllyel szemben. Ellenértékként komoly kiváltságokat, nemesi jogokat kaptak: közvetlenül a király alá voltak rendelve, vezetőiket maguk választották, a szolgálaton kívül nem adóztak. Ez az időszak alapozta meg a vidék autonóm fejlődését.
Településeik kialakításánál ügyeltek arra, hogy azok jól védhetők legyenek. Ezért általában dombtetőre építkeztek, így jöttek létre a szeres – vagy szeges – települések, amelyek alapmintázata máig él.
A házat is úgy alakították ki, hogy támadás esetén védelmül szolgálhasson. Ez az ún. "kerített ház", ahol a ház és a gazdasági épületek kis "erődítményként" fogták körbe az udvart. A házak mellett gyakran kis tavat – ún. tókát – alakítottak ki, amely a dombtetőn élők vízszükségletét biztosította.
Ezek a jellegzetes szerek – nevüket a tulajdonosról kapták – olyan szervesen tartoznak az Őrség világához, hogy szinte "természeti képződményként" kezelhetők. A leghíresebb, a Szalafőn található, skanzenként működő Pityerszer felbecsülhetetlen értékű emlék. A szeres településforma megtalálható még Nagy- és Kisrákoson, Szaknyéren, Kerceszomoron, Ispánkon, Bajánsenyén és az Őrség központjában, Őriszentpéteren is.
Hasonlóképp az őrségi tájhoz tartoznak a haranglábak, legszebb példányuk talán a híres szoknyás harangláb Pankaszon.

Az itt élők a gyenge mezőgazdasági adottságok miatt, igen sokféle módon használták fel a természet nyújtotta forrásokat: elterjedt volt a méhészkedés, az agyagos talaj jó alapot teremtett a fazekasságnak (még a rómaiak honosították meg), az itt élők nagy többsége azonban fakitermeléssel foglalkozott – de nem a ma elterjedt tarvágásos, természetpusztító módon, hanem a hosszútávon fenntartható szálalásos műveléssel. Az így kialakult, jellegzetes, többes koronaszintű erdők különösen a hetési Szentgyörgyvölgy környékén gyakoriak.
Hasonlóképp jellemző erre a vidékre az égetéses irtásgazdálkodás, melynek során a felégett erdő helyét megművelték, majd a gyenge talaj kimerülésével továbbálltak. A felhagyott területet az erdő ismét befoltozta – az Őrség és a Vendvidék erdeinek mintázatában ez máig megfigyelhető.
Az Őrség egyik legértékesebb épülete a 12. századból származó szentgotthárdi "magtár-templom". Több településen – Szőcén, Rábagyarmaton, Felsőmarácon – is áll még 13-14. században épített román vagy gótikus templom, a híres veleméri templom is ebből a korból származik.